Szerző: FeryValahol az univerzumban, a tejút peremén létezik egy bolygó. Egy csodálatos kék-zöld világ. Hatalmas földrészek, még hatalmasabb óceánok között. Valaha régen, mikor kifejlődött rajta az élet, már akkor egy csodálatos hely képét vetítette az univerzum felé. Az űrből nézve, csendes, békés. Azt hinné az ember, minden szép, minden jó.

És valóban az is volt. Míg az EMBER meg nem jelent, mint a bolygó legfejlettebb élőlénye. Vége lett a csendnek, vége lett a békének. Ahogy közelebb érünk a Földhöz, előtűnik az, amit oly sokan a legkevésbé szeretnének, mégis újra és újra előbukkan. Az emberi gyarlóság. Ebben bizony sok minden benne van. A gyűlölködés, a viszály, a háborúk, vér, könny és szenvedés. Háborúkba sodort országokat, nemzeteket. Országunk történelme során, mindig felbukkant valamilyen a módon a viszály. Vagy külső vagy belső ellenség révén, de valahogy mindig ott volt...

És most ismét háborúra készül az ország. Az ember nyughatatlan természete nem tűri sokáig a zsarnokot. De sokan vannak azok is, akik nem tartják zsarnoknak azt, aki padlóra tette az országot, aki nincstelenségbe taszította saját és társai érdekében a fél országot.
És bizony ők is készülődnek. Soha nem látott rendőri mozgósítás, tömegével hozzák a vidéki rendőröket a fővárosba. Aggódik a hatalom, pontosan tudja, hogy már pattanásig feszítették a húrt, olyan szinten élezték ki a helyzetet, hogy bármelyik pillanatban robbanhat. Elég egy szikra, és a nincstelen elégedetlen tömeg megindul. Pedig ha belegondolunk, ma ünnepelni kéne. Ünnepelni, hogy lerázta magáról az ország a szocialista diktatúra láncait, és elindult a nyugat után, a szabad világ felé és a lehetőségek hazája lettünk. Lehetőségek. Fontos ez a szó, hiszen valóban volt lehetőség, egy szebb, egy jobb életre. De az csak nem jött. Lassan eljutottunk odáig, hogy tömegek sírják vissza a "szabadság" égisze alatt, a Kádári diktatúrát. Felértékelődött a múlt, a jelen értékéhez képest. Méghozzá nagyon. És ez bizony most tömegeket visz az utcára.

Október 23. A szabadság ünnepe kellene, hogy legyen. De holnap senki nem fog ünnepelni. Utcára tart az ország, hangot adni elégedetlenségének, véget vetni a rémuralomnak. De utcára tartanak azok is, akik elégedettek az Orbán Viktor uralta Magyarországgal. Tucatnyi helyen gyülekeznek emberek, komoly tömegeket várnak. Az elmúlt évekhez képest soha nem voltunk ilyen közel, egy komoly villongás kirobbanásához. SOHA. Békeszerető tömegek készülnek háborúra. Nincs választásuk. Valamilyen módon tudatni kell a kormánnyal, hogy eddig és ne tovább. Nem bírják tovább az emberek a nélkülözést, ami jelenleg csak azért van ebben az országban, hogy a kormány és a hozzátartozó uszadéka, fényűző életet élhessen. Gyerekek éheznek, emberek mennek a nyomorba, a hajléktalanságba, csak és kizárólag azért, hogy egy szűk réteg tobzódhasson a javakban. Így sokáig egyetlen ország sem maradhat működképes, ennek előbb-utóbb háború lesz a vége. Az ember tűr. Nagyon sokáig tűr, de nem szabad elfelejteni, hogy minél tovább tűr, annál nagyobb erővel fog felszínre törni a normális élet utáni vágya. Hihetetlen milyen közel közel kerültünk ehhez a határhoz. Fogalmam sincs mi vár holnap erre az országra. Talán a polgárháború réme, talán egy békés váltás, talán semmi. Talán hazamegy az elégedetlen tömeg, tovább nyelni a terheket, talán nem.

De egy biztos. Bármi is történik holnap, sokáig semmiképpen sem fogják bírni az emberek, egyszer elszakad a cérna. Nincs végtelen türelem, nincs végtelen megalkuvás.

És akkor ismét vér és könny áztatja utcáinkat...

Támogasd az oldalt!