Egy kis tetű


Létrehozva: 2013. február 3. 15:29:09 | Megtekintve: 1839x | Kategória: Po-Fi (Politikai Fikció) | Utolsó módosítás: 2013. február 5. 21:12:58 [Fery]


Szerző: Matteo
A konvoj hazafelé vitte Murillo elnököt az autópályán. Két nagy Merci, középen a Dodge kisbusz, az elnök kedvenc járműve. De nem benne ült, hanem a hátsó kocsiban, és körbe járt a feje, kitekingetve az ablakon. Előtte az anyósülésen biztonsági főnöke terült el nyugodtan, néha belevakkantott a rádióba a másik két kocsinak.
- Egy kamion van mögöttünk. - kiáltott fel Murillo.
A biztonsági főnök szájához emelte a beszélőt, gyorsítást rendelt el, s nyugodtan ült tovább.
- Egy... egy nagy fekete kocsi is van a másik sávban - mondta idegesen Murillo.
- Látom főnök, nyugi. Ez autópálya, van forgalom.
Murillo nem nyugodott meg, továbbra is idegesen forgatta a fejét, hol a jobb, hol a bal oldalra ült.
Gerdhard, a biztonsági főnök sóhajtott. Na, megint ideges. Volt a nemzeti ünnepen egy kis affér, a kirendelt és lefizetett tapsolók közé provokátorok férkőztek be, de összessségében rendben lezajlott minden. Vajon Murilló megint összetör otthon valamit? Megint megveri a feleségét?
Máskor már előre szólt, hogy a gyerekeket az örség távolítsa el, de ma az elnök a családjával akar lenni. Csúnya müsor lesz megint.
A konvoj közeledett az Escarges kijárathoz, lassítottak egy kicsit, és lehúzódtak jobbra. Már a kanyarban voltak, mikor egy hatalmas tolólapos munkagép húzott fel az útra, satufékkel kellett megállni, de még így is mindharom kocsi ütközött. Egy másik dózer bukkant fel hátul, és a már így is összetört kocsikat rátolta az elsőre, bal oldalt egy acéllemezeket szállító trailer állt meg. Alig öt másodperc telt el.

A jobb oldarlól lövések hallatszottak, a karosszérián pattogtak a golyók, aztán napalm gránátok gyulladtak a kocsik alatt.. Ha nem akarnak odabent megfőni a páncélozott autókban, ki kell szállni. Gerdhart kiugrott a tűzvonal felé, mert a trailer miatt balra meg sem lehetett mozdulni. A lövések elhallgattak., az autó alatt kicsapó lángok megégették a lábát, kirántotta a hátsó ajtót, és a veszettűl üvöltő elnököt testével védve kirángatta, hogy a trailert megkerülve fedezékbe húzza. Újabb visszafojtott lövések csattantak, érezte a hátán, hogy a kabát alatt a golyóálló mellényen csapódik be. De ez nem rendes golyó volt, valami más lehet. Már az eszébe is jutott, mi az, mikor a védtelen tarkóján érezte. Ellökte magát a kocsitól, a lába már így is megégett, aztán eszméletét vesztette.

Manuel és társai a kiszálló, fedezéket kereső biztonságiakra lőttek altatólövedékekkel. Először ijesztésnek rendes lőszerek, aztán hogy le kell szedni őket, jöhetett az injekció. Ketten azonnal megadták magukat, de egy egy karbalövés azokat is elaltatta. Már félig végeztek, mikor hátul felbukkant egy alak, és az elnököt kirángatva a kocsiból alaposan kupánvágja, és vállra vetve a könnyű testet elfut vele. Manuel először azt hitte, hogy Cellini hősködik, de mire kapcsolt, az alak eltünt az alélt Murilloval. Itt valaki beleköpött a levesbe!
- Vissza a bázisra! - bődult el Manuel.

Délután Manuelék, és többi nyolc embere már Hortezza tanyáján hordozgatták a szénabálákat, mintha mi sem történt volna. Itt ezen a kis birtokon mímelték a gazdálkodást, fedve az akciójuk előkészületét.
- Ki a bánat lehetett az a fickó? - tették fel századszor a kérdést maguknak.
Vendegart a teraszon ücsörgött, a laptopján böngészett a hírekben, de ott csak annyi hír volt az egészről, hogy a családi ünnepségre utazó elnök konvojának egyik kísérő járműve balesetezett. Semmi más, de ez is csak rövid kis eldugott hír volt. A külföldi hírek hallgattak, csak az ünnepségről hoztak le néhány dehonesztáló hírt a diktátorról, és a kivezényelt közönségről.
Később az ellenzékiek egy-egy honlapján jelent meg hír, hogy a Nemzeti Néppárt házatáján nagy a nyüzsgés, a kormány, a frakció tagjai idegesen siettek a székházba, senki mást nem engednek be, és körülottük indokolatlanul nagy a rendőri készenlét. Késő estig sem lehetett semmit megtudni.

Murillo elnök egy vastag ráccsal lezárt fülkében ébredt. Bambán nézett körül, iszonyatosan fájt a feje. Tégla padló, majdnem fekete kőből a fal, boltíves menyezet. A cella előtt egy terem, középpen masszív fa asztal, két oldalán székkel. A szemben lévőn egy férfi ült, aki egy asztali lámpa fényénél valamit írt, előtte fényképezőgép, videokamera. Murillo felnyögött.
- Hol... vagyok? Ki maga?
A férfi felállt, komótosan a rácshoz ballagott, közben rágyujtott.
- Ne érdekelje, ki vagyok. Felteszek néhány kérdést, maga válaszol.
Murillo feltápászkodott a kövezetről, erősen szédült, a rácsba kapaszkodott.
- Engedjen ki! - mondta a férfinak. - Én vagyok az elnök!
- Tudom. Illetve csak volt az elnök. - beleszívott a cigarettába, aztán arrébb ledobta. - Ne okoskodjon, van néhány dolog, ami érdekel, meg lesznek később más kérdéseim is.
- Engedjen ki! - ordított a diktátor.
- Fogja be a száját, akkor beszéljen, ha kérdezem. - szolt nyugodt hangon az idegen. - Először is. Nem ugat hiába, mert megjárja. Nem követelőzik. Másodszor. Itt marad a cellában addig, míg én jónak látom. Harmadszor. A kérdésekre őszintén válaszol, nincs mellébeszélés. Megvannak a módszereim, hogy megtoroljam. A válaszainak az ellenörzése eltart egy darabig, úgy hogy ne reménykedjen, hogy megússza. Válaszaitól függ, hogy kap-e enni.
Murillo nézte a férfit, tudta, hogy be is tartja. Megijedt. Mit akarhat ez?
- Pénz kell? Gazdaggá teszem, csak engedjen ki.
- Kus. Mégegyszer megszólal, beváltom a fenyegetést, és akkor meglátja, hogy nem viccelek. Ha valaminek szükségét érzi, megszólalhat, és szólitson Smith úrnak.
- Maga megjárja! - kiáltott fel Murillo. - Lelövetem!
Smith közelebb lépett a rácshoz, kinyitotta az ajtót. Be sem volt zárva. Murillonál vagy két fejjel magasabb volt, így könnyedén elkapta, nagy kezével szinte összeroppantotta a bal vállát, a teremben lévő székhez penderítette, lenyomta, és mire Murilló észbekapott, egy kétszázas szög a kézfejét az asztalhoz rögzítette. Egy éles balta volt Smithnél.
- Ugye mondtam, hogy kus!
Murillo a kezére meredt, a nagy vastag szögnek a feje alig fél centire állt csak ki.... még nem érzett fájdalmat, hang nélkül tátogott, míg Smith az asztalt megkerülve leült vele szemben.
- Nem érdekel a fenyegetőzése, - mondta a férfi - nem érdekel a síránkozása, és a hízelgése. Ha továbbra is folytatja, levágom egyenként az ujjait. Hogy el ne vérezzen, itt ez a gázlámpa, beégetem a sebeit. Ha nem lesz ujja, eltöröm a csontjait, egyenként.
Murillo érezni kezdte a lüktető fájdalmat, könny szökött a szemébe.
- Maga egy szadista állat! - nyögte.
- Igen, az. - hagyta jóvá Smith. - Szóval, kezdjük....
És Smith elkezdte sorolni a kérdéseket. Mit miért tett, miért hagyta szétesni az országot, állami tulajdont miért kótya vetyélte el, miért pont az vehette meg, aki, hova lettek az állami pénzek, külföldi segélyek és kölcsönok, ki mennyit kapott, és így tovább. A végén Smith mégegyszer megkérdezte:
- Helyes, amiket itt elmondott? Most még javíthat. Ha hazudott, minden hazugságért egy ujját levágom. Gyorsan el fog fogyni.
Morillo a fájdalomtól, és a rettegéstől sikoltva válaszolta, hogy minden úgy igaz. Smith összepakolt az asztalon, majd egy kötéllel még a székhez kötözte, csak a jobb kezét hagyta könyéken alól szabadon.
- Most ittmarad, eltart egy ideig, míg kiderül, igazat mondott-e. Nyugodtan ordibálhat, olyan helyen van, ahol senki nem fogja hallani.
Murillo egyedül maradt, mozdulni sem tudott, bal keze az asztalhoz szögezve, felső teste lekötözve. Próbált felállni a székkel együtt, de az a padlóra le volt erősítve. A férfi a lámpát is elvitte, csak a folyosó felől derengett valami fény, amúgy félhomály volt. Nem tudta, mennyi idő telt el, lehetett épp úgy egy nap, mint egy hét, mikor Smith megjelent, egy müanyag edényben borsófőzelék, kis szalonnával került elé, és egy müanyag kanál.
- Egyen a jobb kezével.
- Kérem... kérem engedjen el.
- Nem pofázik, eszik!
Murillo bekanalazta az ételt, aztán Smith megint elment, aztán Murillonak úgy tünt, hogy hamarabb jött vissza, megint valami főzelék volt a kaja. Persze közben ürítenie is kellett, de mivel mozdulni nem tudott,. minden ott volt a nadrágjában. Mennyi idő telhetett el? A folyosó végén derengő fényre nem hagyatkozhatott, valami lámpa lehetett ott. Smith rendszertelen időközönként jött, mindig egy kevéske étellel, meg egy literes palack vizzel. Nem szolt semmit, ellenörizte a kezét, a kötelet, majd elment.
Aztán jött megint Smith, a táskából kipakolta az akkumulátoros lámpát, vakította Murillot a fény, notesz, toll, gázlámpa, balta. A férfi leült, elrendezte a dolgokat magakörül, majd egy hirtelen mozdulattal lecsapott a baltával, Murillo kisujja, és gyűrűs ujjának egy darabja pörögve szállt el az asztaltol. A gázlámpa begyulladt, és a kelleténél hosszabban kiégette a sebet. Murillo nem érzett fájdalmat, de tudta, az csak később jelentkezik.
- Maga hazudott, illetve elferdített néhány tényt. - mondta Smith. - Most akkor kérdezem megint, feleljen őszintén, mert kidekorálom a pofáját, ha hazugságon kapom.
És jöttek újra a multkori kérdések, meg újabbak is. Murillo felelt. Nem tudta, vajon Smith mit tudhat a kis stiklikről, ami egyben milliárd dolláros sikkasztásokat takart, vagy tízezrektől vett el munkalehetőséget, és a támogatások megszünését. Smith a kormánytagok, gazdaggá tett cimborák vagyonát kezdte firtatni, Murillo egyenként válaszolt, volt melyiket nem tudta, és Smith azt is jóváhagyta, legalább is nem vágta le egy ujját sem. Murillo a saját vagyonáról is nyilatkozott, de egy-két dolgot elferdített, elhallgatott. Nem kellett volna, mert a férfi ököllel vert az arcába, csont reccsent, fogak lazultak. Kérdés újra, Murillo pedig válaszolt.
- Na, látja, megúszhatta volna az elején.
Murillot elöntötte a fájdalom, a jobb arcsontja biztos eltört, a szeme bedagadt, fogszilánkokat érzett a szájában, és a karja is sajgott. A telecsinált nadrágjában már érezte, hogy rohad a bőre.
Smith megint jött néhányszor, rendszertelen ütemben, de csak ételt, vizet hozott. Egyszer Murillo csak azt vette észre, hogy a cella kövezetén fekszik. Biztos ájult volt, mikor a férfi idetette. Bal karját alig birta mozgatni, az arca lüktetett, egész teste el volt zsibbadva. Óráknak tünt, míg feltérdelt, a rácsba kapaszkodva felállt. Altestét, lábát marta a ruha, amelybe belecsinált, nagy nehezen lerángatta, törölgette magát. Aztán megint alvásba ájult.
Mikor magához tért, az asztal melletti székre volt kötözve megint, Smith vele szemben ült a kellékeivel.
- Nem hazudtam. - nyögte Murillo. - Nem hazudtam.... mindent elmondtam.
- Lehetséges. - mondta Smith. - Még pár kérdés, aztán végeztünk.
- Megöl?
- Lehet. Függ a válaszától. Miért tette?
- Mit?
- Hogy hazánkat tönkretette.
Murillo alig birt válaszolni, mindene fájt, szája bedagadt. Csak hatalmon akart maradni minden áron. Hogy a saját tulajdona legyen minden, az egész ország, még az emberek is. Ezért lettek az állam vezetői, és nagyvállalkozói kétes hírű emberek, ezért fizetett le százakat, hogy hallgassanak. Megtehette a nagy vagyonok osztogatását, hisz az neki egy országot tulajdonolva semmi.
- Gondoltam. - bólintott Smiith. - Akkor most kérem a bank nevét, és a számlát, ahol az ötezer-hatszázmilliárd peso van, amit eltett mint magánvagyont a mi pénzünkből. Az, ha jól számolom, úgy kétszázmilliárd dollár.
Murillo hallgatott, de mikor Smith a balta után nyúlt, eldadogta az adatokat. Utána a férfi elment, és megint rendszertelenűl, nagyon sokág csak némi kaját, és vizet hozott. Teljesen elvesztette az időérzékét, a teste egyetlen lüktető fájdalom volt. A ruhája is lötyögött rajta, a régebben levetett nadrágot is visszavette magára, fázott. Szakálla, bajusza nőtt, talán fiatal korában volt ekkora, amit akkor egy év alatt növesztett. Már egy éve itt lenne? Vagy több? Esetleg kevesebb?
És még mindig itt van, Smith nem szólt hozzá, csak némán elé lökte a kaját, majd elpakolt, elment. Nem tudta, mennyi idő telt el, végtelennek érezte ittlétét, a régi jó élet már csak halvány álom volt..
És egyszer csak megint jött Smith, fehér nejlon védőruha volt rajta, egy fekete zsákot húzott a fejére, megkötözte, a vállára dobta. Érezte, hogy a férfi sokat gyalogol vele, friss levegő csapta meg, bele is szédült, majd fém felületre dobták. Hallotta a motort, rázkódott a fém, tehát egy teherautón van, majd símább lett az út, és csak mennek, mennek. Murillo figyelt, próbálta az időt is számontartani számolással, talán ötven kilométert is mehettek az autóval, majd egy kis döcögés után a kocsi leállt. Érezte, hogy megraghadják, a kötelet meglazítják és kidobják a földre. Hallotta az autót elmenni. Nagy nehezen lerázta magárol a laza kötelet, levette a fejéről a zsákot. Majdnem megvakult az éles fénytől, és sokáig eltartott, míg ha hunyorogva is, de már látott valamit. Egy erdőben volt, nem messze egy út, hallotta az autók hangját. Sántitva, néha négykézláb ereszkedve mászott az út felé, az alig ötven métert majd félóra alatt téve meg. Nagyjából felegyenesedett, stoppolni kezdett, a gyér forgalomban azonban az autók rádudáltak, kikerülték. Az úton jobbra fényeket látott, ott valami település van, és odavonszolta magát.
Nem, nem falu volt, vagy külváros, úgy nézett ki, mintha csak díszlet lenne... és igen, eszébe jutott, járt itt, mikor... igen. Mikor felavatta azt a telepet, ahova az adóságokba hajszolt embereket telepítették ki. Persze, nagyon sok lóvét különítettek el erre, haver építette, a veje kiosztotta.... és persze ő is jól járt.
Csak néhány omladozó házzal odébb találkozott emberekkel, akik az úgy ahogy karbantartott épületek előtt ücsörögtek, vagy álltak. Őt nézték, ahogy közelit feléjük, s mikor odaért, leült ő is a fűbe.
- Jó napot, emberek. - köszöntötte őket, már amennyire a sérült állkapcsa engedte a beszédet.
A többiek arrébb húzódtak, legyezték a levegőt.
- Honnan jött maga, talán trágyában aludt?
Murillo nem is tudta, mit mondjon, a megjegyzést elengedte a füle mellett, mi is lehetne fontosabb?
- Kérem, értesítsék a palotaőrséget, hogy itt vagyok. Én vagyok Juan Antonio Murillo, az elnök.
A többiek nevetni, kuncogni kezdtek.
- Maga berugott, vagy szívott valamit?
- Kérem! Engem fogva tartottak, és megvertek!
- A fejét is jól elkongatták, - nevetett egy asszony - hogy ilyen hülyeségeket beszél.
- De én tényleg az elnök vagyok! - sikította Murillo.
- Még csak az kéne! - mondta egy szemüveges idős férfi. - Jól el is verném a pofáját annak a rohadéknak!
A többiek is egymás szavába vágva részletezték, hogyan tekernék ki a nyakát a diktátornak. Murillo megijedt, jobb, ha itt nem erölteti a dolgot.
Aztán megtudta, hogy ezt a telepet ideiglenesen használatba vette az állam, és a hajléktalanok sokaságát önkéntesek, egyéb szolgálatok segítségével itt látják el, segítenek nekik munkát, más szállást találni.
Sőt, azt is megtudta, hogy másfél éve a diktátort, vagyis őt, hatalmát megdöntötték alig egy délután, a miniszterei nagy részét lecsukták köztörvényes bűncselekmények miatt, a kancellária vezetőjét családtagjai ölték meg, míg a belügyminiszterrel egy külföldi ellenmaffia végzett brutális módon. A pártja meg úgy szétesett, hogy a nem régi választásokon egy százalékot sem kapott.
Tehát másfél éve... és ma szeptember 30.-a van.
Délben jött néhány furgon különböző segélyszolgálatok emblémájával, ételt, ruhát osztogattak. Murillo is odafurakodott, de a többiek elzavarták, olyan büdös volt. Fel is figyeltek rá a szolgálattol, elcipelték egy nagyobb épülethez, ahol majd egy órát fürösztötték, majd használt ruhákat kapott. Egy apáca, akiről kiderült, hogy orvos, megvizsgálta, és jobbnak látta, ha magukkal viszik az irgalmasok kórházába.
Ott is megvizsgálták, sebeit ellátták. Már este volt, mikor Murillo egyedül maradt egy orvossal, és bevallotta neki, hogy ő az elnök, fogvatartották, megverték. Az orvos lakónikusan végighallgatta, majd bedugta egy kórterembe, ahol még hatan voltak. Kapott valami szegényes vacsorát is, legalább is az elnöki lakomákhoz mérten, vajas kenyér, felvágott, meg tea.
Másnap reggel egy felületes vizsgálat után kirakták, nem maradhat itt, vannak rászorultabbak is, de menjen el egy megadott címre, ott van egy hajléktalan szálló, és ott mindent elintéznek a számára.
Murillo a fővárosban volt, a városszéli kórházból szintén a városszéli, nem messze lévő szállóhoz ment. Többször is útbaigazítást kért, sosem járt erre.
A szállón először bizonygatni kezdte, hogy ő a megpuccsolt elnök, de mivel kinevették, nem eröltette a dolgot, így a szülőfaluja adatait mondta be lakhelynek, a név maradt. Kapott ideiglenes iratokat, közölték vele, hogy ide esetleg éjszakára jöhet, felajánlottak néhány munkát is, de Murillo közölte, nem ért semmihez, ő jogász végzettségű. Az adatfelvevő kinevette, hogy ő is jogász, itt besegít, amúgy egy új üzem építkezésénél épületgépészekkel dolgoozik elég jó pénzért, majd ha összejött annyi, megy ismét jogászkodni ő is.
Murillo be akart menni a belvárosba, ott hamarabb összeszedheti a híreket, de mivel innen a város szélétől az tizenöt kilométer, elhatározta, hogy bliccel. Azonnal lebukott a buszon, az ellenőrök leszállították, és mivel hepciáskodott is, gyorsan begyűjtött néhány sallert. Murillo egy jó darabig elgyalogolt, késő este volt már, mire a belvárosi részhez ért. Messziről körbenézte a parlamentet, a szenátus házát, meg a közeli pártszékházat. Ez utóbbin nem az ő zászlőjuk lobogott, nem az ő cégérük volt fenn.
Találkozott egy rendőrjárőrrel is, akik tanácsolták neki, hogy jobban járna, ha az éjszakai szállásra menne, de Murillo mondta, ő a megpuccsolt elnök, és parancsba adja... megint kapott néhány fülest. Előállították egy közeli örsre, feljegyezték az adatait, majd figyelmeztették, hogy ne adja ki magát egy diktátornak, mert rossz vége lesz, sőt, az ügyeletes tiszt is piszkosul megveri. Ezután megint kivitték egy városszéli hajléktalan szállóra, ahol lefürdették, majd mivel hangosan méltatlankodott, az idegen hálótársak megint elverték, nekik reggel dolgozni kell menni.
Murillot reggel kilenckor kidobták, nem ingyen szálloda ez, ha itt van, tessék menni dolgozni, este visszajöhet, feltéve ha igazolja, ma dolgozott. Egyébként meg ott van a kordobai hajléktalan szálló, ott kopogtasson.
Murillo egész nap a városban nézelődött, megéhezett, viszont nem volt pénze. Koldulni kényszerült egy parkban, össze is jött néhány peso, amiből tudott venni némi kaját. Visszament a parkba, egy padon falatozni kezdtett, mikor előtte a ligetes részen összeállítottak egy hevenyészett szinpadot, majd néhányan a pártjának a logójával ellátott zászlókat tűztek ki. Rögtön összegyűlt tíz-húsz ember, majd a szinpadon, alig nyolcan voltak, szónoklatba kezdtek a méltánytalanul elfeledett pártról, és a vértanú Murilló elnökről. Még hiába ment egy órát a szónoklat, tömeg nem lett, néhány arrajáró inkább köpött feléjük, vagy becsmérlő szavakat kiáltozott. Mikor a fellépők elkezdtek összepakolni, Murillo odament hozzájuk. Felismerte a vezérszónokot, látta régebben a székházban tenni-venni, valami huszadrangú csókos lehetett., ahhozképest jól felmagasztalta önmagát itt.
- Hé öreg! - dörrent rá az egyik - Takarodó van innen!
- Én vagyok Murillo! - mutatott magára. - A vezérük, az a Jean-Pierre, biztos ismer, mindig ott volt a párt központjában.
Akkor már mind körégyűltek, és harsányan röhögtek.
- Tata, maga nagyon hülye! Jean-Pierre most a pártelnök, Murillo őt tette meg az örökösévé!
- Nem igaz! - kiáltott Murillo. - Én vagyok, én, Murillo!
Jean-Pierre felismerte. Persze, tényleg ő az, de itt magasabb szempontok vannak a saját szemszögéből. De inkább elfordult, és még odavetette a többieknek, hogy dobják ki az öreget. Ketten megfogták, és a közeli szökőkútba dobták.
Murillo majd megfulladt a térdig érő vízben, nagynehezen kimászott, majd egy sűrűbb bokros részen levetette a felső ruháit, hogy megszárítsa. Pechjére egy játszótér volt a közelben, és néhány vérmesebb szülő elverte, mert összetévesztették egy pedofil magamutogatóval. Persze a rendőrök is közbeléptek, tisztázták a helyzetet, majd elvitték a cordobai hajléktalan szállóra.
Ott kapott vacsorára egy zsíroskenyeret, de egy harapás után egy vénasszony kitépte a kezéből, és magába tömte. Murillo ismerősnek vélte, aztán rájött, ki az. Marrie Sellovia, a valamikori tévé vezetője.
Már oda akart menni hozzá, Marrie ráförmedt.
- Te is baszni akarsz? Otezer peso lesz, köcsög!
A közelben néhányan felröhögtek, inkább fizessen a vénasszony, hogy egyáltalán valaki megdugja. Murillo inkább otthagyta a szállót, kiment az éjszakába. A portás feltartóztatta, neki itt vezetni kell a létszámnaplót, írja alá a könyvet, hogy elmegy. Murillo aláírta, a portás a nevet nézve felhördült.
- Pont olyan neve van, mint a diktátornak, fene a qrvaannyát! Még jó, hogy nem ő az, mert most nagyon elverném.
Murillo a közeli erdőben aludt, majd vissza akart menni a városba, de eltévedt. Egy közeli kőbányához ért, hallotta a kopácsolást, aztán eszébe is jutott, hogy ez az öccse kőbányája. Persze, hisz az is itt dolgozott, jogerősen, elítélve rablásokért, de mikor a teljhatalmat megkaparintotta, amnesztiában részesítette, a börtönt megszüntette, és a tulajdonába adta a telepet. Közelebb érve két soros drótkerítéshez ért, egy kutyás egyenruhás őr is ott sétált, aki elzavarta onnan. Murillo közben a bányánál kopácsolók közt meglátta Skinnert, aki a szóvivője volt. Sovány volt világ életében, de most még soványabb lett, a csíkos ruha lötyögött rajta. Még megkérdezte az őrt, hol kérhet beszélőt, majd a főépületnél érdeklődött, ahol estére visszahívták, akkor van a beszélő ideje.
Murillo a környéken kószált, erdei gyümölcsökkel verte el mardosó éhségét, de valamitől hasmenést kapott. Estefelé mint Skinner bátyjaként mutatkozott be, és Skinnerrel kért beszélőt. Egy nagyobb teremben egyedül maradt Skinnerrel.
- Valami marha köpött - mondta Skinner, belekezdve a történetébe - Mikor eltüntél, mindenki téged akart helyettesíteni, még verekedés is volt a koncért. Senki nem akart választást, a belügyminisztert meg útban hazafelé elkapták, gondolom a régi külföldi tettestársai, megkínozták és elvágták a nyakát. Két nap mulva kiszaszerolta a sajtó, meg az ellenzék, hogy te eltüntél. Nálunk meg ment a marakodás, aztén az a hülye Addenleuer mint köztársasági elnök, kihirdette a statáriumot. Ot percig tartott, a rendőrség átállt, nagy tüntetések kezdődtek, és a parlamenti örség át is adott a tüntetőknek. Persze jól elvertek minket, két hónapig voltam a rabkórházban, közben mentek a kihallgatások. Valaki súghatott a rendőröknek, lenyúlták az összes pénzt tőlünk, vissza a nemzeti bankba. Az a szemét Bujellos volt a szakértőinek mondott kormány vezetője, összeszedte a lóvénkat, és most abból csinál munkát a csőcseléknek. Kiírta a választásokat, és tessék, ugyan őt választották meg, az összes volt ellenzékünk koalíciójának vezetőjévé. Én meg kaptam tizenöt évet. Mindannyiunktól elvették a gyárakat, birtokokat, hiába hoztunk rá törvényt, a bíróság kinevetett.
Skinner egy idő mulva kérni kezdte Murillot, hogy ha megszerzi a pénzét, váltsa már ki innen a börtönből. Murillo felállt, és mondta, hogy az ő pénzét is lenyúlták, valaki tényleg köpött. Azt már nem mondta, hogy ő, majd elment.
Pár napig még csavargott a fővárosban, kénytelen volt tarhálni, meg még néhány verést is elviselni, ha más kolduló helyét foglalta el, vagy egy üzlettulajdonos nem akart a rendőrökre várni, míg idejönnek ehhez a büdös tolvajhoz. Elhatározta, megkeresi a volt feleségét, és elutazott a közeli kisvárosba. Majd egy hétig tartott, mert többször rajtakapták, hogy bliccel a vonaton, így leszállították, és vagy megúszta néhány pofonnal, vagy átadták a rendőrségnek, akik egy egész napot fogvatartották, úgymond közbiztonsági őrizetben. Meg volt a jogalapja, ezt a törvényt a csavargásról még ő hozta, csak hát azóta nem vonták vissza ezt az egyet. Igaz, neki más hátsó szándéka volt ezzel.
A kis városkába érve talált egy hajléktalan szállót, és azzal a mesével, hogy itt akar munkát keresni, beengedték. Itt lefürdött, az adományokból maradt ruhákból összeválogatott valami jobb szerkót, és másnap elment a volt házukhoz. Még a szálló jótékony papja tanácsolta neki, mikor a papirokban olvasta a nevét, hogy változtasson nevet, mert ha valaki összetéveszti a volt diktátorral, az úr azonnal magához szólitja a pokoljárás után.
Murillo becsöngetett, a kiskerten átjőve a felesége fokozatosan lassított, ahogy felismerte a volt férjét. Nem nyitotta ki az alacsony kertkaput.
- Mit akarsz? - dörrent rá a felesége.
- Szia. Beengedsz?
- Nem.
- De... de hiszen házasok vagyunk! És a házat én vettem!
- Folyamatban van a holttá nyílvánításod. Elegem van belőled, takarodj!
Egy magas, testes idősebb férfi jött ki félútig.
- Drágám! Minden rendben?
- Semmi, szívem, csak ez a koldus erölködik itt.
- Nem kell megverni?
Murillo rohant, már ha rohanásnak lehet nevezni azt, amikor sajgó agyonvert tagokkal az állomásig vonaglott. Épp bejött a fővárosi vonat, de beleütközött a kalauzba, aki két napja nagyon megverte, mikor bliccelésen kapta.
- Nicsak! Itt a kis genyó megint! Jegy?
- Izé... nincs... már megyek is. - nyögte Murillo, és leszállni készült a vonatról, mikor akkora seggberugást kapott, hogy majdnem agyrázkódása lett. Elszédelgett valahogy az állomás épületéig, ott az egyik kisebb váróteremben lerogyott egy padra. Középen az asztalon egy kétágú létra volt, egy fütyürésző nagydarab szerelő a díszes lámpát erősítette a plafonhoz. Mikor végzett, vidáman dudorászva lemászott, levette a létrát, és letörölte egy ronggyal az asztalt.
Hirtelen ránézett Murillora, elvigyorosdott, és tenyerével megsímitotta az asztal felületét.
- Odaszögeljem a másik kezedet?
A fővárosban közismert, hogy van egy hajléktalan, munkára rávenni nem lehet, néha ordítva rohan valahonnan valahova mintha a pokol összes ördöge őt kergetné, és pechjére pont az a neve, mint a volt diktátornak. A fáma szerint nem is az ingyen konyhán kapott kajától hízik, hanem a sok veréstől, és nem is színesbőrű, bár mindig zöld-kék-lila a pofája, és nem is a belülről rohad, hanem a santa paolói szennyvíztisztító kifolyójánál ütött táborhelyétől oly büdös.

Kulcsszavak: Murillo diktátor


Támogasd az oldalt!

Hozzászólások

borbala2013. február 18. 04:08:19Válasz
Szenzációsan jó írás! Teljesen belefeledkeztem az olvasásba... Az "álom" és "rémálom" keveréke egy magával ragadó stílusban "tálalva". Gratulálok!
Felhasználónév:
e-Mail cím:
Üzeneted szövege: