Szerző: MatteoKaresz már vén volt, mint az országút. Öreg, fáradt, fásult, szinte már kataton állapotban leledzett egy jó ideje. Egy hete van a nyugdíjig, akkor lesz hatvanöt éves. Három évvel ezelőtt már úgy nézett ki, végre mehet, de előtte fél évvel hoztak egy visszamenőleges törvényt, aki nincs hatvanöt, az dolgozzon tovább. És ő dolgozott, nem tehetett mást. Legalább neki legyen úgy ahogy fizetése, az asszony négy órában dolgozik a járási földhivatalban azóta is, a fia meg főiskolán tanul, rengeteg tandíjat kell fizetni. De már befejezte, építőmérnök, de nincs benne a pixisben odafönn, így csak műszaki rajzoló segéd lett a megyei fémipari rt-nél. De két hónapja disszidált, és azóta nem hallott felőle.
Biztos nem fogták el, mert észrevette volna a célzásokat, vizsgálódást. Így ha kérdezték, csak szokása szerint odamordult, hogy összevesztek, aztán elment valahova, állítólag az ország másik végébe.

Karesz összekészítette az ügyiratait, hogy majd leadja, és épp indult volna, mikor egy fiatal nyomozó lépett be a lepukkant irodájába.
- Jelentkezem, százados úr! - rikkantotta az ifjú titán.
- Mondjad, Jancsi fiam!
- Karcsi bácsi! Segítsen már nekem, van itt ez az ügy...
És mintegy húsz perc alatt Karesz elmagyarázta Jánosnak, hogy ezt az ügyet hogyan derítse fel, vizsgálja le, mikre figyeljen, mit célszerű tenni. A végére már egészen belelendült, kacsintva súgta oda, hogy vannak dolgok, amiket nem muszáj egyből leírni, jegyzőkönyvezni, meg lehet azt tenni később is. Aztán tovább folytatták a megbeszélést János irodájában, Karesz megnézte a bűnjeleket, és instrukciókat is adott a legközelebbi alkalmakra, hogyan kell nyomokat rögzíteni, mit mivel biztosítson.
Aztán Karesz szeme megakadt a számítógépen, amely hangos zúgással, kattogással hívta fel a figyelmet magára. Hm... fiatal nyomozó, és számítógéppel dolgozik. Nézte a karakteres képernyőt, s eszébe jutott, mekkora nagy ujság volt a nyolcvanas évek végén, mikor az első gépeket megkapták. Hogy is nevezték? Kettőnyolcvanhatos? De rég volt, negyven éve lesz lassan. Aztán jöttek az újabb kütyük, egyre kisebbek, többet tudóbbak lettek, a végén már mindenkinek volt laptopja, mobilja... Mobil. De rég jutott az eszébe ez a szó a telefonnal kapcsolatban! Szinte volt mindenkinek az országban, tízmillió lakosra tizenegymillió mobil jutott. Most meg a nyolcmilliónak egy sincs. Hacsak ott fönn, a nagykutyáknak nem. Persze, hallott olyanról, hogy itt-ott lebuktak néhányan, akik műholdas telefont használtak, a külföldre szökött ismerősökkel, rokonokkal tartották a kapcsolatot.
A műholdról a tévé jutott az eszébe, neki is volt otthon három, műholdas, rengeteg adóval, de most csak egy van otthon, és csak a két földi adót fogja, gyárilag behangolva.
Hova jutottunk? - Sóhajtott Karesz. Legalább a rezsi kisebb. Nincs áramot zabáló számítógép, ledes tévé, telefon tarifa, előfizetések. Na, meg internet sincs. Mikor csak úgy, otthonról az ember egy-két mozdulattal bármit megtudhatott mi folyik a világban.
De hol is vannak ezek a dolgok? Tíz, vagy már tizenkét éve?
Először emelték az árakat, aztán a konkurenciákat ellehetetlenítették, majd maradt a működési idő korlátozás, aztán hét-nyolc éve meg is szünt.

János megköszönte Karesznak a segítséget, és a betűket vadászva a gépen jelentést kezdett írni, Karesz meg az irataival beállított a kapitányhoz.
- Jelentkezem, őrnagy úr!
- Mondjad, Karcsikám! - dölt hátra a foteljában Hegyi, a városi kapitány.
- Zoli. Tudod, hogy egy hét mulva nyugdíjba megyek. - kezdte Karesz.
- Ülj le, folytasd.
- Szóval, behoztam az iratokat. Leadnám. Elhiheted, tele van már a hócipőm az egésszel, tizenöt éve is megszivattak, meg három éve is, már csak egy hetem van hátra, had nyugodjak addig békében. Hegyi felnevetett.
- Jol van, Karcsi bátyám, rendben. Ha Kollár kérdi, mondd azt, hogy nálam vannak revízión, meg a járásra vittem fel bemutatásra.
Kolláth az osztályvezető volt, Karesz nem szívlelte, Hegyi megtürte, nem tehetett mást, hisz a megyétől paszírozták ide, ráadásul nem is a főkapitányságtól, hanem a kormányhivataltól. Így Hegyinek még akkor is elkellett volna fogadni Kollárt, ha az esetleg egy retardált patkány. Bár sok különbség nem volt a kettő között, valakinek a rokona, és kész. Karesz még középidős korában lett mentora Hegyinek, aki tíz évvel fiatalabb volt, de Hegyi közben jogot tanult, gyorsabban haladt előre, mindez Kareszt nem érdekelte. Hegyi az asztalán lévő irathalomból előhúzott egy osszehajtott köteget.
- Addig az egy hétig meg foglald el magad ezzel.
- Mi ez?
- Síma eltünés, egy nyikhaj gyerek négy napja nem ment haza, járj utánna, kényelmesen, ne törd össze magad, pár nap, úgy is előkerül mint a többi. Ha meg végképp unod magad, ott van két fiatal, tanítsd meg őket a betyárságra, ahogy régen engem is. Karesz átvette az iratköteget, felállt, és kisétált. A segédhivatalba ment, hogy az iratot a nevére írják, majd beült az irodájába, elővette a füzetét, amibe jártában-keltében feljegyzéseket írt, és egy új lapot kezdett, ahova kis jegyzeteket írt, nyilakkal összekötve, dátumokkal, ahogy az eltünt fiú aktáját átolvasta.
Most meg Lajos állított be hozzá, és leült Karcsival szemben.
- Karcsikám. - mondta. - Ajándékot hoztam. - ezt már súgva tette hozzá, és egy újságba hajtott könyvet adott oda.
Karcsi megnézte. Jé, alig emlékezett rá! Vagy húsz éve adta kölcsön, már akkor is rongyosra volt olvasva, de most már a lapok töredezőek, sárgák voltak.
- De sokszor kerestem otthon. - mondta Karesz. - "Szóma, ha mondom, segít a gondon!" Hát igen. A szóma. Kincset érhet ez a könyv, már sok éve tiltólistán van.
Karesz emlékezett rá, lassan tíz éve a belső elhárítás házkutatást tartott nála, és könyvet, tiltott tárgyakat, mint pl. külföldi pénzt, internet kapcsolatot, mobil telefont kerestek, akkor vittek el tőle néhány tiltott könyvet. Pedig azok is milyen régiek voltak, még a Kádár-rendszerben vette, mert bár akkor is voltak nem engedélyezett dolgok, de azokkal Kádáréknak nem volt baja. Még párszor megjelentek nála, de nem találtak ezután semmit sem, így békénhagyták. Elvégre tizenvalahány éve megfenyegették, hogy kirugják, nem csak őt, hanem a feleségét, és a fiát is az akkor még középiskolából, ha nem járul hozzá, hogy szabadon ellenőrizhetik.
- Nálad nem kutattak? - kérdezte Karesz.
- De, voltak egy párszor. - mondta Lajos. - csak akkor én is épp kölcsön adtam. Már egy hónapja jártam utána, hol lehet, de csak meglett.
- Kösz, hogy visszahoztad, ez most tényleg értékes ajándék.
- Meg azért is jöttem Karcsikám, nincs-e kedved kijönni velem, nyomozunk, járunk egyet, aztán ha van ügyed, azt is elintézzük.
Karesz mondta, van ez a fiatal gyerek eltünése, ha útba esik valami feljegyzett hely, majd benéznek.
- Ki vezet? - kérdezte Lajos.
- Vezess te, nekem nincs már jogsim. - vonta meg a vállát Karesz.
Nem mintha autóval mentek volna, mert az már felvágás, a kapitány is csak akkor használta, ha más településre ment. De már jó évtizede, hogy Lajossal reggel kocsiba ültek, és napestig kint voltak a területen nyomozni. De most? Semmi. Meg is látszik a felderítésen, tíz százalék sincs, bezzeg akkor ráérősen összeszedtek akár negyven százalékot is. Az utóbbi pár évben csökkent a bűncselekmények száma, négy éve alakult meg a Nemzeti Csendörség, akik elláttak rendfenntartói munkát, de nem kötötte őket a szigorú rendőri eljárásjog. Tényleg, ha útbaesik, elmennek a kerületi csendőr laktanyába, ott is bemutatják majd az eltünt gyerek fényképét, meg egyébként is, kötelező volt őket tájékoztatni minden rendőrségi esetről. Ez visszafelé nem működött, nem volt ilyen szabály. Elmenőben még benéztek Kollárhoz, hogy megmondják, hova, miért távoznak, az fellengzősen eligazította őket, mit hogyan tegyenek, de nagy általánosságokon kívül mást nem mondott.
Az ügyeleten szintén bejelentkeztek, végre kint voltak az utcán.
- Hova, merre? - Kérdezte Karesz.
- Gyerünk erre, megiszunk egy sört! - mondta Lajos. A néptelen utcán elgyalogoltak a térig, Karesz már kifulladt, alig birta.
- Szar az anyag, mi? - nevetett Lajos.
- Az. - hagyta jóvá Karesz. - Negyvennégy év szolgálat. Hidegben, fagyban, kánikulában, volt, hogy napokig nem aludtunk, munkában kihordott betegségek, tüdőgyuszi...
- Szegény Gyuszi! - vágott közbe Lajos.
- Hát igen. Szegény Gyula! Velem együtt tudta meg, hogy nem mehet nyugdíjba. Ott voltam, láttam. Alig egy másodperc volt. Kikapta az ügyeletes pisztolyát, csőre töltött, és már szájba is lőtte magát. Megérkeztek a Tölgyfa sörözőbe. A székeken itt-ott ültek néhányan egyedül az asztalnál magukba mélyedve, bambán, a csapos is álmos szemekkel bámult rájuk.
- Mit adhatok? - dörmögte.
- Két sört.
- Milyet?
- Heineken? Tuborg? Urquelle?
- Viccel? Van Kőbányai, Kinizsi, meg Puskás.
- Legyen kőbányai.
A csapos két korsóval töltött, nagyszemű hab úszott a sárga lé tetején. De furcsa, biztos romlott.
- Ötezer Pengő lesz!
Lajos előhúzott tíz lepedőt, négyet kért vissza. Megkóstolták a sört, hűs volt, szomjoltó, kellően keserű, szurkálóan szénsavas, de...
- Hm... nem is tudom. - morogta Karesz, és fintorogva visszatette a pultra a majdnem teli korsót. Lajos is grimaszt vágott.
- Mikor hozták? Ennek már lejárt a szavatossága.
- Most hozták reggel. Mindenki ezt issza. Ha nem tetszik, akkor menjenek.
Nem itták meg a sört, kimentek az utcára, rágyújtottak.
- Majd máshol iszunk jobbat, meghívlak. - mondta Karesz.
Már nem mentek messze, egy kis Hazai Termés boltba mentek be, ahol Lajos az ügyében gyüjtött adatokat a két napja történt betörésről. Karesz szétnézett, a legtöbb árus gondola félig üres volt, a Hazai Termés élelmiszerei rohadtak a polcokon, némi áporodott bűzt eregetve. Állítólag valami vidéki kormánybeli nagy kutyának a birtokairól származnak. De enni kell, úgy hogy ha muszáj megveszik. Mi másra tudnának költeni?  Lajos gyorsan végzett, tovább mentek. Jött egy troli, arra fel is ugrottak, de a második megálló után lerobbant, segítettek félre tolni, hogy a nem létező forgalmat ne akadályozza. Innen már nem volt messze az eltünt srác szüleinek a háza, hamar a lakóparkba értek.
A valamikor jobb időket megélt lakópark inkább nézett ki szellemvárosnak, a táj le volt tarolva, minden fát kivágtak, elloptak, mikor két éve az oroszok nem küldtek gázt. Azt állította a kormány, hogy a magyarokon álltak valamiért bosszút, ugyan így másnap már a szlovákokra fogták, de még ugyan az nap már az ukránok voltak hivatalosan a csapot elzárók. Pedig előtte nyilatkozta a kormány, hogy minden rendben, és miért ne lett volna, hisz minden kormány és pártvezetőségi tag részvényese volt a MOL-nak. Persze a suttogó propaganda sikkasztásokról beszélt, azért is volt kint a fagyos januári és februári hónapban a kormány és párt hivatalos afrikai és dél-amerikai megbeszéléseken.
A megadott címnél a bejárati ajtó üvege ki volt törve, így a keretet átlépve mentek a lépcsőházba. Azonnal meghallották a visszafojtott hangot, valaki telefonál, illegálisan. Hisz csak közterületen van néhol nyilvános telefon.
- Szia Lacikám! Úgy örülök!... Igen, kisfiam, jól vagyok....  és ti, boldogultok? ... Igen? ... Jól van, de ne küldj csomagot, a multkorit is felbontották, a nagy dobozban csak egy csomag tészta volt csak... Ugye, jól vagytok? ...
Karesz és Lajos vártak még négy percet, aztán odaléptek a sarokban megbúvó asszonyhoz.
- Rendörség! - mutatta fel az igazolványt Lajos.
Az asszony egész a sarokba húzódótt, és remegő kézzel nyújtotta a telefont.
- Nem! Ne bántsanak!
- Ne kiabáljon, asszonyom! - Megfogta a telefont, megnézte, aztán átadta Karcsinak.
- Kivel, és miről beszélt?
Az asszony lecsúszott a sarokban, remegő hangon mondta.
- A... a kisfiam. A menyemmel, unokámmal... Szerbiában vannak, azt mondja, dolgozik... és jól élnek, hála Istennek...
- És még?
- Azt mondja, szabadok, és Szerbia is europa tag lett, és hogy jól vannak, mehetnek ahova akarnak, és lakásuk is van, és minden nap esznek akár ötször is... bevisznek?
Karesz átadta a telefont Lajosnak, és a nő felé intett a fejével. Lajos visszaadta a nőnek, majd felsegítette.
- Máskor vigyázzon, nézze az óráját, négy percnél ne telefonáljon többet, mert bemérik. Most menjen!
A nő hálálkodva kihátrált a sötét lépcsőházból. Karesznek eszébe jutott megint a fia, Mi lehet vele? Hol lehet? Hogy fog tudni róla bármit is?
A második emeleten volt az eltünt srác lakása, becsöngettek. Egy borostás, pocakos ötvenes férfi nyitott ajtót, Kareszék mondták, milyen ügyben jöttek. Az asszony is otthon volt, vasalt, közben a tévében valami vallási műsort nézett. Karesz alaposan kikérdezte a szülőket, majd a gyerek holmijai után érdeklődött. Szétnézett a szobában, de csak a szokásos rendetlenség, ahogy nagykamasznál szokás. Aztán a kis szekrény mélyén észrevett egy zsebrádiót, ilyet is rég látott, és mikor magára maradt, míg Lajos kérdezgette a szülőket, gyorsan zsebretette. Egyébként is tilos FM rádiót tartani. Még váltott egy-két szót a szülőkkel, feljegyezte a lényegesnek tartott dolgokat, aztán távoztak.
- Ez is csak a szokásos. - jegyezte meg Karesz. - Elment valahova a haverokkal, berugtak, eltévedt, vagy még isznak valahol, majd hazamegy.
Lajos egyetértően dünnyögött. A troli még mindig ott állt az út szélén, ahova eltolták, akkor érkezett egy szerelőbrigád három triciklivel, nyögve tekerték a pedált, a kis platón súlyos szerszámok voltak. Majd fél órába telt, míg a csendőr laktanyához értek. A kapualjban a napos egy íróasztal mögött ülve lenézően mormogott, hogy mit akarnak, Lajos azonban az orra alá tolta az igazolványt, a napos felpattant, tisztelgett.
- Alássan jelentem, a főhadnagy úr a földszint kettesben van, százados úr.
A napos még feljegyezte magának a két nyomozó nevét, aztán egy szabadnapos síma csendört utasított, hogy kísérje a százados urakat az örsparancsnok úrhoz. A csendőr bokázva mutogatva kísérte őket a titkárságra, az egyik titkárnő meg beszólt, hogy a parancsnok urat keresik. Pár perc múlva bemehettek, A főhadnagy és egy hadnagy voltak benn, olyan egyenruhában, ami Kareszt mindig mosolyra késztette, egy vígoperai tábornok hozzájuk képest lerongyolódott koldusnak látszott volna. Karesz is, Lajos is szinte gyermetegien vetették bele magukat a játékba, hogy mereven, vagy hajlongva, bokacsattogtatással kísérve tájékoztassák a két csendőrtisztet, akik szintén ezt a játékot űzték. Végül a főhadnagy utasította a hadnagyot, hogy az a kiinduló járőröket eligazító törzsőrmestert tájékoztassa az ügyről, majd az belefoglalja a napiparancsba.
A laktanyából még elmentek egy-két helyre Lajos ügyeiben érdeklődni, aztán egy másik kocsmát tekintettek meg belülről. Karesz itt is egykedvű, férfiakat és nőket látott, semmi szokásos kocsmai zsivaj, egymásnak odavetett halk morgások, nyögések. A sör itt is rossz volt, csak azért ittak belőle,mert már szomjasak voltak nagyon.
- Rohadjon meg! - üvöltött az egyik vendég.
- Jenő! - ordított rá a pincér. - Nyugodjál már, mi van veled?
- Szarok rá! Dögöljetek meg! - Jenő már felállt, és a korsóját a falhoz vágta. - Hülyék vagytok! - ordított tovább.
Lajos és Karesz közbelépett, mielőtt a vendég a széket is kivágta volna, lefogták, kivezették az utcára. Lajos elé tartotta az igazolványt, hagyja abba, vagy beviszik a rendőrségre. Karesz az igazolványát vette el, kiírta az adatait, munkahelyet, mindent, ha tovább acsarkodik az ürge, feljelentik. Lajos visszament a kocsmába, kikérdezte a csapost, aki elmondta, hogy Jenő az utóbbi időben sűrűn megfordult itt, és egyre agresszívabb volt, de általában gyorsan le is nyugodott. Közben Lajos észrevette, hogy a többi vendég ugyan úgy ül magába roskadva, mintha mi sem történt volna. Aztán kiment Kareszhoz, aki még mindig a vendéget nyugtatgatta, aki látszólag beletörődött a helyzetbe, egykedvűen válaszolgatott.
- Nézz a szemembe, Jenő! - mondta Karesz, felemelve a férfi állát
- Mennyit ittál, he?
- Hatot. Hat sört.
- Részeg vagy! Jó ez neked?
- Régen is ittam.
- Egyre többet, Jenő! - szólt közbe Lajos.
- Hát mit csináljak? Éjszaka munka, nappal alszok egy kicsit. Mit tegyek? Hát iszok.
Tényleg, mit is tegyen? Tünődött Karesz.
- Régen mivel szórakoztál?
- Régen? - Jenő bambán nézett Kareszra. - Régen... húsz éve még jártam horgászni, gyerekkel a vidámparkba, állatkertbe, asszonnyal színházba, moziba.... régen még... régen még kirándulni is voltunk...Karesz észrevette, hogy Jenő pupillái olyan tágak, hogy az egész szembogarát elfedik. Egyből eszébe jutott, hogy kábítószer, de ez nem lehetséges, már sok-sok éve nincs forgalomban, nem is tudnának honnan szerezni. Vagy ha mégis, egy ilyen melósnak nincs rá pénze. Még neki se.
- Nagyon részeg vagy, Jenő... hazakísérünk. - mondta Karesz.
- Nem, nem kell. Nincs semmi bajom.... hazamegyek, hisz csak itt lakom. - és bizonytalanul végig mutatott az utcán.
Tényleg itt a közelben, egy háztömbnyire, a felírt cím szerint. Karesznek, meg Lajosnak nem akaródzott Jenőt hazavinni, így elengedték, majd ők is tovább mentek, most már be a kapitányságra. Időközben megsokasodtak a gyalogosok, a hivatalokban vége lett a munkának, az emberek szótlanúl, egymást kerülgetve, lehajtott fejjel lépkedtek haza, vagy más dolgukra.
A kapitányságon Kareszt és Lajost elkapta Kollár, és az irodájukba rendelte őket. Részetesen beszámoltatta őket a tevékenységükről.
- Nem értem magukat! - mondta Kollár. - Öreg rendőrök, és csak ennyi? Nincs betörő, meg nincs az eltünt suhanc? Persze, megkérdőjelezhetném, hogy miért is vannak itt. És meg is fogom. Maga, - mutatott Kareszra - maga könnyen van, jövőhéten végre nyugdíjba megy. Legalább nyugtom lesz magától. Karesz elvörösödott, de valahogy most nem volt kedve összekapni ezzel a Kollárral, meg nem is ért annyit ez a szemét. Mondjon, amit akar.
- Persze, maguk itt jól elvannak. - folytatta Kollár. - Ide-oda járkálnak, felveszik a nagy állami fizetést, és eredmény meg semmi. Ha nem néznék a körmükre állandóan, még ennyi eredményünk sem lenne! Hogy fogok én referálni akkor Sátori tanácsos úrnak? - célzott a megyei kormányhivatal vezetőjére Kollár - Nagyon el vannak itt tespedve, ezért elrendelem, sőt, parancsba adom, hogy maguk ketten minden nap reggel eligazításra jöjjenek! Nem érdekel az az egy hét, megkeserítem az életüket, és ha nincs eredmény, kijárom, hogy nyugdíj se legyen. Majd mehet Sátori tanácsos úr erdeibe rőzsét gyűjteni, meg gombászni, mig a csendőrök el nem kapják! Lelépni!
Az ajtó előtt Karesz és Lajos egymásra néztek.
- Szard le! - legyintett Lajos. - Hülye kis ejtőernyős nyikhaj.
Karesz bement az irodájába, és kelletlenül jelentést írt az eltünt Zoli gyerek ügyében. Közben vége lett a hivatali időnek, el kellett hagyniuk az épületet, csak a kapitány, az ügyeletes, meg a vonulósok maradhattak. Karesz elment a buszmegállóig, majd fél órát várt, mire jött a járat, amely fekete füstöt eregetve a külvárosig döcögött. Már szürkült, mire leszállt a buszról, és az üres Zanussi gyár, a romos volt Tesco, és a lepukkant varroda (Sátori Konfekció) mellett hazaért. A felesége az udvaron teregetett, halkan köszöntek, megpuszilták egymást.
- Szegény Gyuri fiúnk.... - kezdte a törékeny asszony. - Ugyan mi lehet vele?
- Biztos jól van. Ma sem voltak erre... tudod kik?
- Nem vettem észre.
Ha még nem érdeklődnek őutánuk, akkor talán minden rendben, nem kapták el Gyurkát.
Csengettek. Öt férfi állt a kapuban, invitálás nélkül léptek be az udvarra.
- Belső Ellenörzés - mutatott egy igazolványt az alacsonyabb. - Ön Rádai Károly, rendőr nyomozó?
- Igen, én. - mondta Karesz.
- Rutin ellenörzés, szétnézünk. Ha jól tudom, hat éve nem volt ellenörzésen.
- Nem mondták. - vonta meg a vállát Karesz. - És most? Van valami oka, esetleg?
- Semmi. - lökte oda amaz, aztán intett a másik négynek, akik betódultak a lakásba. Mindenhova benéztek, kirángatták a fiókokat, az összehajtott ágyneműk alá is benéztek a szekrényekben. Alapos munka volt, egy bolhát is megtaláltak volna, de javukra legyen írva, hogy igyekeztek mindent rendben hagyni, nem csináltak felfordulást. Még az udvaron, és a tároló sufniban is szétnéztek, majd két órát tartott. Látszott, hogy nagyon csalódtak, hogy semmit nem találtak.
Kitöltöttek egy kis negyed íves papirt, aláírták, majd elmentek.
- Mit kereshettek? - zsörtölődött az asszony. - Remélem, nem Gyurikával kapcsolatos.
- Lehet. De inkább más lehetett. Tudod, hogy nyugdíjba megyek jövőhéten.
- Jaj, hogy ne tudnám, apukám. Hogy jövünk ki, hisz csak fele pénzünk lesz akkor.
- Majd, valahogy.
- Te, apa! Mi van veled? Úgy bele vagy fásulva, nem voltál te ilyen!
- Elfáradtam. Sokat jártam ma, nem birom már ezt sem. Öreg vagyok.
- Én meg a te öregasszonyod.
Karesz levetette a zakóját, és a zsebből elővette és kirakta a lenyúlt kisrádiót, és a visszakapott "Szép új világ" című könyvet. Nem motozták meg a belbiztonságiak, ez kimaradt.

Kora hajnalban kopogásra ébredt, a háló utcai ablakát zörgették kitartóan. Karesz hiába kapcsolta a villanyt, nem működött. Megint áramszünet. Odakocogott az ablakhoz, kinyitotta. A fiatal nyomozógyerek, János állt az utcán.
- Mi van?
- Karcsi bácsi! - mondta János. - Ne haragudj! De bekaptunk egy hullás ügyet, és én ilyet még nem csináltam!
Károly felöltözött, melegített egy kis cikória kávét, megitta, aztán Jánossal neki indultak az éjszakának. Persze gyalog, autó az nincs, hisz itt van alig négy kilométerre.
- Mi történt? - kérdezte Karesz.
- Vonulósok voltunk, és akkor a csendőrségtől beszoltak, hogy találtak egy hullát a Kotyogó pataknál. A csendőröknek is a gátör szólt. Jelentettük Kollárnak, de az csak annyit mondott, hogy én menjek ki, és szoljak neked, Karcsi bácsi.
- Férfi, nő?
- Nő.
Na, akkor ez nem az eltünt Zoli gyerek.
Sietősen lépkedtek a város szélén, a helyszín felé. Karesz egyre jobban zihált, majd megállt egy kicsit. Nem birja már. Máskor, a kezdetekben de sokszor volt, hogy öt-tíz kilómétereket szaladtak végig a nyomokon, hogy meglegyen a rabló, most ez a kis séta is kikészíti.
- Mikor szoltak, Jánosom?
- Hát hozzánk éjfélkor. De a gátör este kilenckor vette észre, az hazament, szolt a fiának, hogy az keressen rendőrt vagy csendört, aztán vissza ment a helyszínre. A gyerek talált egy csendőrjárőrt, azok kimentek a helyszínre, az egyik ott maradt biztosítani, a másik meg begyalogolt a laktanyába, aztán onnan meg hozzánk. Akkor meg felhívta az ügyeletes Kollárt, az meg ahogy a háttérből hallottam, valami bulin lehetett, meg részeg is volt, aztán az ő utasítására idejöttem hozzád. Most meg hajnali kettő múlt.
- Orvosnak, hullaszálítónak szóltatok?
- Nem tudom.... a többit az ügyeletes intézte.
- Na, remélem volt annyi esze Palinak. Menjünk tovább.
Egy jó órába telt, mire odaértek a helyszínre. A gátőr és a csendőr zseblámpával megvilágították a holttestet, Karesz és János most csak nagy vonalakban végignézte, csupa víz volt a ruhája, a haja. A gátőr elmondta, a víz szélén találta, egy kampós bottal kivonszolta a partra, és hogy senki mást nem látott a környéken. A csendőr gyerek is kihúzta magát, és egy hangos bokacsattanás után jelentette alássan, hogy ő milyen állapotokat talált itt. Karesz rágyújtott, és észrevette, hogy a Csendőr nyeldekelve, sóvár tekintettel néz rá. Megkínálta, de az jelentette alássan - bokacsattanás - hogy nem engedi a szabályzat.
- Szard már le, nesze, gyújts rá.
A csendőr szabadkozva elfogadta, és szinte mennyei élvezettel szipákolta.
Orvos nem volt, a hullaszállítók sem jöttek. Károly utasította Jánost, aki néhány fényképet készített, majd a holttestet vetköztetni kezdték, a ruhát átvizsgálták. Megtalálták az iratait, és némi pénzt is, alig negyvenezer pengőt. A nő szeme nyitva volt, kérte a csendőrt, hogy világítson az arcára. A pupilla egész ki volt tágulva, de már erősen szürkült, és a merevség sem volt annyira érzékelhető.
- Két napja lehet halott. - mondta Karesz. - Vízben volt, a hullamerevség múlóban van. Két nap. Annyira a szem nem rohadt szét, hogy három négy napnál több lenne, és a férgek sem jelentek meg. Sötét lett, a csendőr nagyokat lépve elsietett, és hányni kezdett, János is csatlakozott hozzá. Karesz végigvizsgálta a testet, sehol elfeketedett véraláfutás, vagy bármi erőszak nyoma. A ruházatban sem
találtak többet, majd letakarták a holttestet, és vártak. Már pirkadt, mikor megjött az orvos, az ránézett, kiállított egy papirt, hogy semmi különöset nem talát a hullán, majd távozott, ugyan úgy gyalog, ahogy ők is. "Feltehetően részeg volt", állt az igazoláson. Újabb fél óra telt el, mikor megérkezett a hullás lovaskocsi, és egy bádogteknőben elvitték a nőt. Elköszöntek a gátörtől, majd János egyenesen visszament a kapitányságra, Karesz meg a csendőrrel együtt eltérő úton a csendörlaktanya felé, a halott nő irata szerint annak bejelentett címe is útbaesik. A két férfi eleinte szótlanul lépdelt egmás mellett, a fiatal daliás csendőr ügyetlenül próbált mellette mereven lépést tartani.
- Hagyja már, csendőr uram. - mondta végül Karesz. - Pihenj! Lazán.
- Értettem, jelentem alássan! - rikkantotta amaz.
- Nyugi már! Most csak beszélgetünk, semmi formalitás. Károly vagyok, szenior százados nyugger kádárhuszár, nyomozó. Amaz megállt, ránézett.
- Érdekes. - mondta - Nekem mindig azt mondták, hogy azok ellenségek!
- Ugyan! Nézz rám! Miféle ellenség lehetek, mi? Téged hogy hívnak?
- Tóth Imre csendőr örvezető, jelentem alássan!
- Mondom nyugi! Jó óra, amíg odaérünk, addig dumálunk egy sort. Egy sörre is a vendégem vagy.
- Jelentem alássan, nem lehet!
- Nem a lóf@szt! Na, honnan jöttél?
- Jelentem, Somogyból. - sokáig szótlanul mentek - ... Apám meghalt, anyám meg nem dolgozott. Valamiből el kell tartani a családot. Hát csendőr lettem. Majdnem egymillió pengő havonta. Abból már jut a családnak. Karesz eltünődött, ez a srác alig húsz éves, és többet kap, mint ő negyvennégy év szolgálat után.
- Lakatos meg nem kellett akkor, két éve, mikor felszereltem. Hát ide jöttem.
Megint eltartott vagy száz méter gyaloglást, mikor a csendőr folytatta.
- Azért sz@r helyzet, ha nem járőrben vagyok, akkor bent a laktanyában. Már két hónapja nem voltam otthon. De legalább fizetnek, meg a haza ellenségeit is kicsináljuk.
- Mármint?
- Hát a komcsikat, liberálisok... Nem is értem. Pedig olyan melósok, mint én lettem volna.
- Lakatosok mindig kellenek. Azok állítják össze a gépek, épületek szerkezeteit. Nélkülük nem működik semmi.
- De ezek a népünk ellen vannak!
- Ellen? Hogyan? - kérdezte Karesz.
- Hát... a parancsnok úr mondja, hogy szervezkednek a párt és vezetőink ellen. Hogy át akarják venni a hatalmat, hogy ők vezessék az országot.
- És? Mi lenne akkor?
- Hát hogy akkor jönnek majd mások, meg a külföld, és majd rabszolgasorsba hajtanak mindenkit, meg minket felakasztanak...
- Téged miért? Hisz azért vagy, hogy ügyelj a rendre. A liberálisok, meg a melósok se akarják, hogy legyenek betörők,
meg tolvajok.
- De a parancsnok úr azt mondta, hogy akkor elvesznek tőlünk mindent, és akkor otthon nekem sem lesz butor, meg tévé...
- Miért vennék el, mikor másnak is van? Te azt munkával szerezted. Fizetést kaptál érte. Ők is fizetésből vették.
Karesz látta, ezzel nem sokra megy, így abbahagyták a témát. Kora hajnalban már nyílt egy kocsma, így oda betértek. Imre nem akart inni, így Karesz kitalálta, hogy ellenörzést tart a raktárban, ott lehajtottak egy-egy feles cseresznyét. Még fizetniük sem kellett. Karesz érezte, hogy jól átmelegíti a kis pálinka, és a várt ittas-letargiás érzés sem tört rá, mint azon ritka alkamakkor, mikor bort, vagy sört ivott. Kint az utcán a csendör megköszönte az italt, és ha meg nem sérti Karesz bátyámat, esetleg suttyomban még egy cigit elszívnának. Egy kapualjjban rágyujtottak, majd utána Karesz elbúcsúzott Imrétől, neki még be kell jelentenie a szomorú hírt a családnak, a cím meg itt van egy saroknyira.
Karesz becsöngetett a hatodikon, ahova lihegve, ért fel, a liftakna ugyanis üresen tátongott, nem volt már szerelő, aki megcsinálja. Egy álmos, kisírt szemű ötvenes férfi jelent meg az ajtóban.
- Szabó Frigyes? - kérdezte Karesz, és az igazolványát mutatta.
- Igen. A feleségem...?
Karesz némán bólintott. A férfi egy darabig lehajtott fejjel állt, majd beinvitálta a nyomozót.
- Három napja... - mondta a férfi. - Három napja elment már... Az utóbbi egy évben sokat ivott. Talán az én bajom is, hiszen én is ittam. Eleinte nem jött velem, de aztán egyre többször. Azt mondja, rákapott a sörre. Én nem törődtem vele, elvégre én is sokat kocsmáztam. Nem bántam, eltelt az idő legalább.
- Gyerekek?
- Nincs. Már nincs. A lányom megszökött Szlovákiába, a fiam meg nős, Budapesten laknak.
- Sokat ivott az asszony?
- Sokat... illetve nem, csak sokszor együtt ittunk.
- Gyógyszert kellett szednie?
- Kellett volna, néha... de nagyon drága volt, így nem váltottuk ki. Meg hát... az ital, a kocsmázás.
- Értem. - bólogatott Karesz.- Valami más szert szedett-e?
- Semmit. Lehet, kellett volna, de nem jutott rá. Egyre agresszívabb lett, és veszekedett.
- Magával?
- Nem. Illetve nem nagyon, velem csak a zsörtölődés. De az van mindenhol, nem?
- Van, persze hogy van. De hogy volt agresszív?
- Hát úgy általában mindenre haragudott. Időjárásra, a dohányra... pedig ő is cigizett néha.
- És maga? Maga nem veszekedett vele?
- Nem. Olyankor csitítgattam, le is nyugodott, aztán mivel csöndben volt, engem sem érdekelt tovább.
- Mindig együtt voltak? Esetleg hogy ő ...
- Neeem, nem. Mindig együtt. Ő a varrodában dolgozott, én meg abban a kerületben voltam karbantartó a tanácsnál. Általában együtt mentünk, együtt jöttünk.
- És tegnap előtt?
- Tegnap előtt? Annak előtte egy nappal. Vége volt a melónak, aztán hazafele szokás szerint bementünk a Kétlépcsősbe. Nekem nem akaródzott, asszony eröltette. Be is mentünk, és boroztunk. Kimért Mátraalljait ittunk. Jól esett, és még kértünk, sőt egy körömpörköltet is ettünk. Aztán egy vendég megőrült, mindenféle baja volt mindenkivel, felborította az asztalt, el is vitték a csendőrök. Az asszony is felkapta a vizet, és szidni akarta a csendőröket, de leállítottam, de később csak nem birtam vele, ő mérges lett, rámborította a fele pörköltjét, és elment. Azt hittem, haza jött, de nem. Nem volt itthon. Másnap kerestem az üzemben, ott sem volt, akkor szoltam maguknak.
- Volt ilyen máskor is?
- Milyen? Hogy otthagyott és hazajött? Volt már, olyankor elég sokat ittunk. Talán kétszer, háromszor.
- És nem tette szóvá neki?
- Mit? Hogy hogy viselkedett? Nem lett volna értelme. Bár most hogy mondja, talán szóvá kellett volna tennem. Karesz még elmondta az öregnek, hogy mi a teendő ilyenkor, aztán otthagyta az egykedvű férfit, és bement a kapitányságra.

Épp kezdődött a munkaidő, így Karesz gyorsan beszámolt Kollárnál a hajnali dologról, és az egészet egy legyintéssel letudta, hogy egy részeg nő a patakba fulladt. Kareszban feltámadt a régi nyomozói szellem, tudta, valami nem kerek ebben az ügyben. Morfondírozni kezdett magában, mozaikok voltak, de nem volt kapcsolat semmivel, egymás között sem. Lehet, képzelődik? Vagy szakmai ártalom? Régen ez volt az alapja az egésznek, minden mindennel összefügg, mozaikok ezrei, de csak tíz kapcsolódik egymáshoz. De mi a francot foglalkozzon már vele? Ma péntek, jövőhét szerdán dolgozik utoljára, addig el lesz valahogy. Bement az irodájába, nézte a szürkére koszolódott falakat, a levert sarkú butorokat, a kopott írógépet. Negyvennégy év. Meg az a hat év, míg autószerelő volt. Manapság már autó sincs. Semmi nincs. Hanyatlik a világ, visszafejlődik. De aztán eszébe jutott az a tegnapi asszony a telefonnal. Hogy annak fia akár ötször is eszik naponta.... hm... tegnap még csak nem is vacsorázott. Karesz éhes lett. A főnökség a szokásos reggeli eligazításon, így bejelentés és engedély nélkül kiment a Hazai Termék boltba. Vett némi gyanús állagú kaját, majd visszemenve az irodába elfogyasztotta. Mindennek egyforma íze volt. Vagy íztelensége. Letakarította a morzsákat az asztalról, és a jegyzetfüzetét nézegette. Visszafelé lapozott. Aztán az irattároló mélyéről elővette a régebbi füzeteit, azokat is átlapozta nosztalgikusan, felidézve magában az akkor történteket. Rágyújtott, nem érdekelte, hogy idebent nem lehet dohányozni. Egy írógéplapra hamuzott, azon is nyomta el a csikket. Meggyőződött róla, hogy ne legyen parázs, majd a szemetes kosárba dobta. Aztán
átment az ifjú János gyerekhez, az nem volt egyedül, Kollár igazította el éppen.
- Jó, hogy jön, Rádai! - mondta Kollár. - Betörtek Temesi úr garázsába, majd Jánossal kimennek oda adatot gyűjteni. Mutassa meg neki, hogy kell.
- Ki a tököm az a Temesi? - kérdezte Karesz.
- Rádai! Hogy merészel ilyet? Temesi István a párt városi titkárának a helyetese! Hogy beszélhet így róla?
- Akkó jó van! Nem tévedtem.
Kollár nem vette a lapot, tovább folytatta a szerinte fontos eligazítást.
- Na, szóval kimennek önök, megszemlélik a helyszínt, részletesen! Mindent írjanak le a jegyzőkönyvbe. Aztán adatot gyüjtenek, ki mit, hogyan látott. Mindenkit részletesen ki kell hallgatni, hogy látta, mint látta...És Kollár negyed órán keresztül ilyen semmitmondóan, ismételve megtartotta az eligazítást. Karesz oda se figyelt, ilyenkor a gyorsaság lenne a döntő, de ez a hülye Kollár húzza az időt. Lesz@rom - gondolta Karesz. Miután Kollár távozott, Karesz megnézte a címet. Persze, a jobb környék, a város tulsó végén. több mint egy óra, mire oda gyalogolnak. Segített Jánosnak összekészíteni a cuccokat, közben elmagyarázta, mikre lehet szükség, és miért, hogyan szelektáljon, hogy azért a felesleges holmikat ne cipeljék.  Egy darabig szótlanul baktattak egymás mellett, hónuk alatt a helyszínelő táskával és irattartó mappákkal.
- Megírtad a nő boncolás kirendelő határozatát? - kérdezte Karesz.
- Nem. - mondta János. - Kollár azt mondta, nem lényeges, csak tegyem bele az orvos igazolását, hogy részeg volt, és kész.
- Ha nem akarsz dolgozni, akkor tedd azt. De ha szabályosan akarod, én bizony elrendelném. Külön rákérdezve az alkoholra, gyógyszer maradványokra, drogra. Meg adatgyüjtés a munkahelyen, lakókörnyezetben.
- Fontos ez?
- Lehet. Sosem lehet tudni, mikor mi a fontos.
Aztán Karesz elmesélt néhány régi történetet hasonló ügyekről. Mikor befejezte, épp abban a városrészben jártak, ahol az eltünt Zoli is általában a haverjaival lógott. Volt egy kiskocsma, oda beugrott, szétnézett. Csak néhány vendég volt bent, szótlanúl ültek egymástól messze, a pincér is unottan támaszkodott a pultnál, amely fölött vibráló hiányos neon hirdette, hogy ez a Rózsafa presszó. Karesz mutogatta a fényképet a pincérnek Zoliról, meg az időközben előkerült pultosnőnek, de azok egykedvűen vonogatták a vállukat, nem tudják, nem látták. Karesz persze sejtette, hogy nem igaz, de már évek óta tudta, érzékelte, hogy mindenki letagad mindent. Még a bent ücsörgőknek is megmutatta a képet, de azok se tudtak semmit. Nem a fenét! Biztos, hogy tudnak valamit! Ahogy kiléptek az utcára, épp két fiatal akart bemenni a Rózsafába, Karesz elmarta őket.
- Állj, srácok! Ismeritek a Zolit? Itt a fényképe.
Az a kettő ránézett a képre, Karesz egyből látta az arcukon a felismerést, de azok rázták a fejüket.
- Nem, nem tudjuk.
- Na, ne hülyéskedjetek. Itt lógtatok mindig, nem?
- Honnan tudnánk? Sokan járnak ide! Most megyünk sörözni!
- Na, láttam rajtatok, hogy ismeritek, ti is itt laktok, meg Zoli is.
- Hát nem tudom. - mondta az egyik.
- Na, srácok! Délután háromkor találkozunk itt. Én fizetek. Rendben? Megbeszéljük ezt a dolgot.
Azok ketten összenéztek, a vállukat vonogatták, Karesz folytatta.
- Jöjjön a többi haver is, fizetek pár kört, és elbeszélgetünk. Csak jobb lesz itt, mint bent az irodában, nem? Amazok bólogattak, majd még némi rábeszélés után megegyeztek.
A helyszín felé kutyagolva János meg is jegyezte.
- Karcsi bácsi! Sokat kell majd fizetned, ha ezekkel beszélsz.
- Ugyan! Jó esetben is lesznek négyen, öten, egy kör sört kibirok, nem is kell több.
- De ez nem szabályos! Jegyzőkönyvet felvenni hogy fogod?
- Kit érdekel, hogy szabályos-e? Ha szabályosan dolgoznánk, az életbe nem jutnánk semmire. Egy jegyzőkönyvet meg később is fel lehet venni, mikor már tudom, hogy kitől érdemes. Most ha oldalakat írnák öt személytől, a kilencven százaléka felesleges munka lenne, időhúzás. Megint elmesélt néhány anekdótát.
- De a nő halála ügyében meg legyek szabályos, itt meg ne legyünk szabályosak? - kérdezte János.
- Majd ha legalább tíz éve rendőr leszel, majd te is tudni fogod, mikor lehet a szabályokon lazítani. Majd másfél órába telt, mire megérkeztek a kertvárosba doktor Temesi Sándor párttitkár helyettes úr villájához. Szép
rendezett környék volt, itt ott felbukkant az utcán néhány sárga mellényes utcaseprő, takarító, akik suvickolták a környéket, füvet kaszáltak, vagy metszegettek, kerítést tisztítottak. Láttak néhány csendőrjárőrt is, akik párosával egyszerre lépve sétálgattak. A ház nagy alapterületű két szintes villa volt, jobb oldalon az utca felé nyitott nagy garázzsal. A nyitott kerti kapuban egy asszony állt, köszöntek, bemutatkoztak.
János készített néhány fényképet kivülről a házról, majd a garázskapu előtt a garázs belsejéről is. Egy magas, ellenszenves képű férfi jelent meg a belső garázsajtónál, kijött Kareszékhoz.
- Jó napot uraim - köszönt, s lekezelt mindkettőjükkel.
Karesz előhúzta a jegyzőkönyvet, indigót tett a két példány közé, és tisztelettel érdeklődve felírta az adatokat, Temesi készségesen válaszolgatott. A garázsban egy személyautó állt, a motorháztető langyos volt.
- Volt közben valahol, Temesi úr?
- Igen, gyorsan beszaladtam, hogy egy két ügyet letudjak, aztán jöttem vissza. Úgy álltam be, ahogy éjszaka is állt a kocsi.
- Mit vittek el?
- Itt tartom az italaimat is, abban a szekrényben. Onnan néhány üveg bor, meg whisky hiányzik, amonnan néhány kéziszerszámot is elvittek, elemlámpát is.
- Az autót nem törték fel?
- Nem, egyébként sem volt lezárva. A garázsajtó sem. Itt a környéken több éve ilyen nem fordult elő.
- Hogy vette észre, hogy történt valami?
- Hát nyitva maradt a garázskapu, a szekrényajtó, a kocsi csomagtartója és ajtajai. Biztos nem akarta, hogy a zaj felébresszen.
- Ki?
- Hát az elkövető... vagy lehet, többen voltak. Egy kávét elfogadnak?
Karesz bizonytalanul bólintott. Míg Temesi intézkedett a kávé ügyében, Karesz nekilátott a helyszinen nyomokat keresni, mellette Jánossal, akivel halkan diskurálva megbeszélte, hogy mit kell keresni, feltételezhetően hol lehetnek ujj, vagy szerszám nyomok, azokat mivel lehet rögzíteni. Közben megérkezett a friss kávé. Karesz vagy két éve nem ivott igazi kávét, a zamat, az íz felidézte benne a tíz-tizenöt évvel ezelőtti időket, mikor számtalanul öntötte magába a kávékat, az igazit. Már a nevüket is elfelejtette, olyan sok fajta volt. Az italos szekrényben külön, egyenkénti rekeszekben különböző üvegek sorakoztak, legalább félig tele volt a szekrény. Karesz érdeklődött, milyen italok tüntek el, Temesi hozzávetőlegesen felsorolta, nem volt sok, talán hat-nyolc üveggel. Még felírta a szerszámokat, azok se voltak különlegesek.
Aztán feltünt neki valami. Nem lényeges, de mégis. Temesi nem az az arrogáns bunkó viselkedésű volt, mint a felső vezetés úrhatnám egyedei, készséges volt, de mindvégig az autó csomagtartójánál állt, annak támaszkodva.
- Na, jól van, befejeztük. - mondta Karesz, és a nyomrögzítéshez használt cuccokat kezdte elpakolni. Utasította Jánost, hogy itt készítsen egy bejelentési jegyzőkönyvet kézzel írva, majd letisztázzák később odabent, ő még szétnéz egy kicsit a környéken. Temesi és felesége a belső ajtón a lakás felé távoztak Jánossal, Karesz meg kiindult a garázsból. Mikor látta, hogy már nincs bent senki, visszafordult, és felnyitotta az autó csomagtartó fedelét. Semmi nem volt benne, pótkerék, szerszámos táska az autóhoz... de ott a saroknál valami por van... világos rózsaszínes por, nem sok, csipetnyi. De ha már itt van, az italos szekrényből is kivett egy hét decis whiskys üveget, azt is eltette magának. Marad még így is rengeteg. Utána kiment az útcára, szétnézett. Körbejárt néhány szomszédot. Főhivatalnokok, nagybirtokosok, jól menő vállalkozók. Volt, ahol készségesen, volt ahol kelletlenül, lenézően fogadták. Ez utóbbit már megszokta, fel se vette. Így megy ez felső körökben. Bezzeg ha valami nyavajájuk van, egyből rohannak hozzá. Lesz@rom, még öt nap, és vége - gondolta Karesz. Egy csendőrjárőr is arrafelé ténfegett, Karesz velük is váltott pár szót, majd néhány közmunkással is beszélt. Természetesen senki nem tudott semmit. Sajnálta Jánost, de ez az ügy rajta fog maradni, aztán majd pár hét mulva megszüntetik. Nem nagy kár, talán másfél-kétmilló pengő, ami neki két havi fizetése, ezeknek meg itt a környéken egy napi jövedelme. Kibirják. Érezte, hogy nagyon elfáradt. még visszabandukolt a helyszínhez, és a kerítés oszlop melletti magas kerékvető kőre ült. Sütött a nap, a hattérzajokat kivéve csend volt. Csukott szemmel a a nap felé fordította arcát. Jól esett a meleg. Még öt nap, és utána bármikor megteheti. Ha rosszabb az idő, ha esik, erősen fúj a szél, ha hideg van, ha nagy hőség van, nem kell neki kint kutyagolnia, behúzódik a lakásba, és nem csinál semmit. Ha jó idő van, kellemes, majd kint tesz-vesz a kis kertben....
Mozaikok. Kis papirfecnik. Tulajdonképp nem is most szedte ezeket össze, hanem már régóta a fejében vannak. Csak a napi rutin elnyomta. A monotónia, bármily változatos volt egy egy ügy, csak elvette a kedvét a kilátástalanság. Hiába dolgozott, nem jutott semmire. Dehogy akart ő a hivatali ranglétrán feljebb jutni, mert akkor óhatatlanul beleüti az orrát egy-két seggbe, amit esetleg nyalni kell. De a meló sok volt, ha becsületesen végig akart vinni egy-egy ügyet, ahhoz bizony nem csak hivatali időben, hanem előtte is, utána is mozogni kellett. Elmaradtak a szórakozások, a közös kirándulások. De minden egyre drágább, elérhetetlenebb lett. Idióta reklámok a tévében, na meg a műsorok, arról ne is essen szó. Propaganda, ferdítés, elhallgatások. Később már nem is lehetett tudni, hogy egyáltalán elhallgattak-e valamit. Az emberek meg? Egyre mogorvábbak, zárkózottabbak lettek. ismerősi, baráti társaságok koptak el, egyre kevesebbet jártak össze. De miért volt olyan tág a pupillája? A kocsmában annak a mérges vendégnek, meg annak a halott nőnek is. Karesz tudta, hisz régen, mikor ha drágán is, de elérhető volt a drog, akkor az ilyeneknek mind tág pupillája volt. Visszament a garázsba, gyorsan előkeresett egy kis zacskót, és Temesi autójának csomagtartójában látott porból belekotort alig negyed köbcentit, majd nem a többi bünjel közé, hanem a belsőzsebébe tette. Valami disznóság lesz itt Temesi körül! Visszament süttetni magát a Nappal, úgy várta meg Jánost, hogy végezzen. El köszöntek Temesitől, majd visszafele kutyagoltak a kapitányság felé, de Karesz nem említette meg Jánosnak a kocsiban talált port.
- Kerülünk egyet! - mondta hirtelen ötlettől vezérelve Karesz.
- Hova megyünk? - kérdezte János.
- Az igazságügyi orvostanra. Van egy kis érdeklődni valóm.
Hogy az időt elüssék addig is valamivel, Karesz a régi szép időkről beszélt Jánosnak, mikor még autóval mentek helyszínekre, országos hálózatra kapcsolt számítógépek segítették a munkájukat, bármikor kapcsolatban lehettek bárkivel mobiltelefonon, kis tablet gépekkel akármikor nagyvilági híreket szerezhettek be, tájékozottak voltak.És most semmi. Még a villamos sem jár az utolsó is öt hat éve közlekedett utoljára.
- Hát a válság. - mondta János. - Nagyon sok helyen sztrájkok külföldön, meg a sok szoci, meg liberális akadályozza a munkát, és eladósították az országot.
- Honnan veszed? - kérdezte Karesz.
- Hát a tévében mondják.
Karesz nem nézte a tévét. Nem is érdekelte. Jó pár éve csak a propaganda folyt belőle, inkább a régen vett könyveit olvasta már vagy tizedszer.
- Gondolod, hogy a szocik meg a liberálisok azt akarják, hogy ne éljenek jól? Hogy mindenki, még ők is azt a sz@rt vegyék a boltban, hogy nekik se legyen semmilyük?
- Azt mondják a tévében!
- Szart nem ér! Hazudnak benne! Mi igazolja azt, hogy igaz, amit mondanak?
- De ha nem így lenne, akkor az emberek csak mondták volna! Csak beszéltek volna erről, munkahelyen, otthon, a kocsmában!
Karesz megtorpant. Hopp, beugrott, a mozaikok közül sok a helyére került. De bizonyosság kell. Legalább sajátmaga megnyugtatására. Kavarogtak a fejében a gondolatok, nagy részét elvetette. Csak nem mernék megtenni! De, mégis megteszik! Tizenöt éve is hogy mondták, hogy nem lesz belőle semmi, nem merik megtenni, és lám, megtették. Akkor ezt most miért ne tennék meg? Illetve nem. Ezt nem most lépték meg, hanem korábban. És legalább négy éve. Az igazságügyi orvostanon Karesz Varga professzort kereste. Leirányították az alagsori boncterembe, ott várt egy kicsit, míg Varga oda nem intette magához. Az továbbra is egy már szétnyitott holttestben kotorászott.
- Mi szél hozta, Károly? Valami sürgős ügy?
- Professzor úr, csak érdeklődnék.
Károly közben eltünődött, hogy kezdő rendőr korában is már milyen idős volt Varga, s lám, több mint negyven év eltelt, és az orvos még mindig itt van. Az ajtónál János már zöldülni kezdett, a pofazacskója is már felfújódott mint egy luftballon, majd kirohant. Karesz most már nyugodtan beszélhetett.
- Professzor úr! - kezdte. - Jól tudom, hogy a drogosoknál a pupillák tágak? Főleg ha folyamatosan fogyasztanak?
- Igen. általában ez a tünet. Káprázat, a szem több fényt fogad be, de az agy nem tudja feldolgozni, mert az tompul. Ilyenkor az inger is más agyterületre terelődik, és más érzékletekben keletkeznek hallucinációk.
- Sok ilyen van mostanában? Ilyen kábítószeres? Mert nem csak innen, hanem a környező megyékből is ide hozzák az ilyen eseteket. A professzor bólogatott.
- Igen. Azt hiszem, volt egy kis megugrás pár éve. Biztos valahogy bekerült az országba.
- Milyen körből? Kik voltak az áldozatok.
- Hát nem tudom... főleg alkoholisták, vagy melósok. Nehéz idők, tudja... valami szer csak kell.
- És már nincs ilyen sok eset?
- Csökkent. De több van, mint négy öt évvel ezelőtt. Igen. Legalább háromszor, négyszer több.
- Milyen szer lehet?
- Általában ugyan az. Kábulat, belső hallucinációk, majd tompa agy... ha folyamatosan adagolják, akkor szinte depresszióba sülyed az ember. Ritka esetben indokolatlan agresszió.
- Mekkora mennyiség kell ehez?
- Kicsi. A legtöbb holttestnél alig lehet kimutatni a jelenlétét, más tünetek alapján azonban látszik, hogy folyamatosan jut hozzá... Talán valami nagy fogás van?
- Még nem, az elején tartok. De találtam valamit. Lehet, hogy tévedek, de bizonyosságot akarok. - mondta Karesz, és elővette a port tartalmazó zacskót.
- Meg lehetne ezt vizsgálni? A professzor megvakarta a fejét, visszanézett az asztalon fekvő holttestre.
- Na, jó. Felkísérlek a toxikológiára.
Szerencsére a magasföldszinten volt a vegyészet, ahol a professzor utasított egy fiatalt, hogy végezzen elemzést arról a porról, különösen egy meghatározott molekulacsoportra.
- Pár perc, és kész lesz. - mondta az ifjú vegyész. - De a többi az sajnos csak jövőhétre lenne meg.
- Ez az egy adat elég. - mondta a professzor. - Hozza le az eredményt a boncterembe, ha kész.
Visszamentek az alagsorba, ahol jános már kereste Kareszékat, de valamit megláthatott, mert megint a vécé felé rohant szája elé tett kézzel. A boncteremben a professzor az egyik vitrinben a formalinos preparált szervek mögül elő vett egy üveg konyakot, a sarokban a mosdónál talált két poharat, majd töltött. Később visszajött János is, akinek le-föl ugrált az ádámcsutkája, és igyekezett nem az asztalon fekvő nyitott testre nézni. Közben Karesz és Varga prof a régi szép időkről beszélgettek. Nemsokára a vegyész is megérkezett, egy diagramos nyomtatvánnyal. A professzor megnézte.
- Igen, az. Hol találta?
- Ne haragudjon, de ez egyelőre titok. - és János felé pillantott.
Karesz megköszönte a segítséget, majd ezután begyalogoltak a kapitányságra. Hogy ne kelljen Jánost is beavatni a sejtésébe, régi érdekesebb ügyekről beszélt Karesz.
Beérve az ügyeletes azzal fogadta őket, hogy ne nagyon járkáljanak, mert a megyei kormányhivatal elnöke van itt. De akkor már jöttek is, elől az elnök, egy pufók alkoholistákra jellemző pirosan püffedt arcú öltönyös, aki Kareszt egy szmokingos disznóra emlékeztetett, Jobbján Hegyi kapitány, a másik oldalon hol lemaradva, hol előre rohanva a bokázó Kollár, aki mintegy kiemelve bizalmas ismeretsége fitogtatását, folyamatosan tegezően beszélt.
- Erre, kedves Feri bátyám, itt láthatod a folyosón az ügyeletet, ezt nézd Feri bátyám, ez az ablak, itt az ügyeletessel beszélhet az államolgár, és az ott beljebb, kedves Feri bátyám, az ügyeletes pihenője. Feri bátyám meg nézett kifelé a dagadt szemhéjai közül, hátratett kézzel a sarkán hintázott, majd bizonytalanul beintett a pihenő felé.
- Remélem, nem ott basznak a rendőrök este.
Karesz lemeredt, Hegyi szintén. Kollár hátradölve mesterkélten felnevetett.
- Hahaha! De vicces vagy, kedves Feri bátyám!
Karesz megsajnálta Hegyit, és feltünően odahajolva mondott neki valamit, és hogy sürgős. A megyei elnök odaröffentette, hogy most már neki is sietnie kell, és köszönés nélkül a kapu felé indult, akit a bokázó mutogató hajlongó Kollár kísért ki. Hegyi hálásan nézett Kareszre. János elment az irodájába, Hegyi és Karesz a kapitányi irodába.
- Mi volt ez a látogatás ilyen magas szintről? - kérdezte Karesz. - A magast nem az IQ-ra gondoltam.
- Azt hiszem befejezhetem a pályafutásom itt. - mondta Hegyi. - Ezek sosem véletlenül járnak ilyen helyeken. Mikor ezt a Kollárt iderakták, már akkor sejtettem, hogy ez lesz a vége. Hát most eljött ez az idő.
- Mi lesz veled? Hisz jó tíz éved van a nyugdíjig, ha most kiraknak, nem kapsz semmit.
- Nem tudom... lehet, disszidálok, tán csak tudok mit kezdeni angol vagy spanyol nyelvterületen, egy kis jogi végzettséggel.
Karesz ezután beszámolt nagy vonalakban, mi történt Temesiéknél, a port, és a drogvizsgálatot azonban elhallgatta. Visszafelé az irodája felé menet Kollár már várta. Neki is elmondta, hogy mi történt Temesiéknél, majd pont Kollár mismásolta az ügyet, hogy biztos csak részeg suhancok lehettek, akik az italra utaztak, nem nagy valami, majd gyorsan a János lezárja az ügyet, ne zavarják Temesiéket ilyen csip-csup ügyekkel. És Karesz meglátta Kollár nyitott táskáját, abban egy pont ugyan olyan FM rádióval, mint amit az eltünt Zolinál talált a lakásban. Karesz rögtön mondta is, hogy elmegy adatot gyüjteni a Zoli ügyében, Kollár pedig szerinte részletes, Karesz szerint meg semmitmondó eligazítást tartott, hogy mit tegyen. Bőven volt még idő három óráig, hogy Zoli barátaival találkozzon. Hazament, magához vette a kisrádiót, evett néhány falatot, majd visszament a városba. Útközben beugrott  egy talponállóba, de meggondolta magát, mégsem sört kért, bár nagyon megkívánta, hanem egy fél cseresznyét, és egy nagy pohár szódát. Figyelte a vendégeket. Mindegyik szinte szomorúan, letörve ácsorgott a pultoknál, vagy a söntésnél, és ha beszélgettek is, akkor egy-két odavetett nyögésnél, mormogásnál, legyintésnél nem volt több. Karesz megkísérelt az egyikkel szóbaelegyedni, nem is a téma érdekelte, hanem a szeme. Igen, neki úgy tünt, hogy ennek is a pupillája nagyobb, mint kellene. Direkt úgy helyezkedett, hogy amaz az ajtó felé nézzen, ahonnan a napfény besütött, a pupilla alig reagált. Vagy már képzelődik? Mert nagyon azt akarja, hogy az ő elképzelése váljon valóra?
"Szóma, ha mondom, segít a gondon!".
Igen, segit, de nem a fogyasztókén! Hanem azokén, akik ezt akarják. Kicsit hamarabb érkezett a Rózsafa presszóba mint akart, de még fáradtan, elnehezült lábakkal is gyorsan odaért. Vánszorgott az idő. Hárman jöttek be, a srácok, Zoli ismerősei. Amint meglátták Kareszt, már ők kérték a sört, de Karesz intett a pincérnek, ne töltsön, hanem a srácokat kivezette az ajtó elé.
- Arról volt szó, hogy fizet, nem? - mondta az egyik.
- Persze, De nem itt, tudok egy jobbat!. És megmutatta a Temesitől elemelt whiskys üveget. Amazok elcsodálkoztak.
- Hú! Apááám! Amerikai viszki!
- Na, kell?
- Hol igyuk meg?
- Csak tudtok valami jó helyet, nem? Hol szoktatok lógni?
Amazok összenéztek, a vállukat vonogatták.
- Erre is, arra is.
- Na, idefigyeljetek srácok. Itt ez a viszki, elmegyünk Zolihoz, megisszuk. Eldumálok a sráccal, aztán azt csináltok, amit akartok.
- De megveri, beviszi a rendőrségre!
- Ha megtudom, amit akarok, nem viszem be. És nem verek meg taknyos kölköket, mert csak nem ment haza. Különben is öreg vagyok már, bármelyikőtök legyőzne. Amazok némán álltak, néha egymásra, vagy a whisys üvegre néztek. végül az egyik előrébb lépett.
- Én tudom, hol lehet. Ők nem - intett a másik kettő felé. Karesz az egész üveget a másik kettőnek adta.
- Ti menjetek, igyátok egészséggel. - aztán az előtte állóhoz fordult. - Ne aggódj, azt sejtem, hogy Zolinál lesz még néhány üveggel ugyan onnan, ahonnan ez van. Most akkor gyerünk. Nagyon messze mentek a várostól, túl az autópályán is, amelyet a forgalom hiánya miatt már a gyalogosoknak, lovakocsisoknak is megnyitottak.
- Zolival mióta lógtok együtt? - kérdezte Karesz.
- Általánosba is együtt jártunk. Aztán ő nyomdásznak tanult, én meg kőművesnek. De munka után mindig találkoztunk. A többiekkel is.
- Aztán?
- Hát, én még dolgozok, Zoli meg vagy két éve nem. Elvitték közmunkásnak. Aztán valahogy több pénze lett.
- Mondta, hogy miből?
- Hát... hát hogy a sörgyárból segít a kiszállításoknál, meg bejárása van a gyárba. Biztos feketén csinálja, mert mondta, ne mondjuk el senkinek.
- Elmondtátok?
- Nem, dehogy. Örültünk, hogy legtöbbször ő fizet.
- Mit ittatok?
- Legtöbbször rövidet, meg palackos bort. Drága volt, de ha ő fizet, miért ne. Mondta, sört ne igyunk, mert látta, hogy patkányok döglöttek bele a tartályba, de ez is titok.
- Aha.
- Ilyen jól fizet ez a szállítás?
- Ezek szerint. De ritkán találkoztunk. Miért ne gyülhetett volna neki össze annyi, hogy drága italokat fizetni tudjon.
- Igaz is. Miért ne. - hagyta jóvá Karesz. - Mit mondott, miért bújt el?
- Négy napja, kedd délután megvárt a Sátori birtoknál, ahol épp valamit építettünk. Mondta, hogy nagy bajban van, el kell tünnie. Mondta is hogy hová megy, jó pár éve még az általános iskolával voltunk ott kirándulni. Akkor láttunk ott egy elhagyott tányát, mondta odamegy.
- Miért kellene eltünnie?
- Hát azt mondta, lenyúlta az árút, és eladta. De rájöttek, hogy mit csinált, és most keresik, meg fogják ölni.
- Milyen árút?
- Hát a sört, nem? Azt szállított!
Karesz bólogatott, de már tudta, hogy nem sörről van szó.
- Voltál azóta nála?
- Voltam, tegnapelőtt. Vittem neki pokrócokat, meg kaját.
Már szürkült, mikor egy erdőszéli romos tanya közelébe értek.
- A srác előre ment, jó tíz perc mulva kiáltott ki a nyomozónak, hogy mehet. Egy még épnek mondható szobában vackolta el magát Zoli. Magas, vékony fiú volt, gyanakodva méregette Kareszt. Karesz bemutatkozott, majd elővette a kisrádiót, és átadta.
- Ez a tied.
- Most bevisz?
- Eszem ágában nincs. De cserében hallani akarom. Vagy én mondjam?
- Ha tudja, akkor miért mondjam.
- Te dolgod, de nem élhetsz mindig rettegésben.
- Engem kifingatnak.
- Engem is, mégis itt vagyok. - mondta Karesz, és tényleg, elég sok van a rovásán.
- Közmunkás voltál ott gazdagéknál, és felajánlottak egy jó melót, igaz?
Zoli bólogatott.
- Méghozzá az, akihez ma hajnalban betörtél, és elhoztál egy csomó piát.
Megint bólogatás.
- Legalább megkínálsz?
A sarokba dobált rongyok alól Zoli elővett egy uveg konyakot, felbontotta, és megkínálta Kareszt. Karesz meghúzta az
üveget, átnyújtotta a másiknak.
- Ezzel a rádióval tartottad a kapcsolatot, ugye?
- Hát majdnem. Mindig egy adott időben hallgatni kellett. Volt nekem egy számmal kombinált nevem, arra kellett figyelni. Utána mondták, hogy mit kell tenni. Vagy az árúért kellett menni, vagy pedig szállításnal a sörgyában a tartályokba önteni.
- Aha. Mindig megtetted?
- Mostanáig.
- Ellenőriztek?
- Szinte mindig. Vagy ez a Temesi nevű hozta a cuccot, vagy valaki más, az átadta. Ha szállításnál dolgoztam, általában éjszaka akkor velem volt egy másik tag, aki rendezkedett, lobogtatta az igazolványát,  elzavarta a melósokat, és én akkor a tartályokba öntöttem a port.
- Milyen igazolványt lobogtatott.
- Rendőr volt, azt mondta, ő a kapitány.
Karesz ledöbbent. Hegyi? Az lehetetlen.
- Hogy nézett ki?
Zoli elmondta Kollár személyleírását, Karesz megnyugodott.
- Mondták, miért kell csinálnod?
- Nem, nem mondták, csak azt, hogy tegyem meg, ne szoljak senkinek. Sok pénzt kaptam mindig ilyenkor attól a rendőrtől. Meg... meg kaptam mást is. Kipróbáltam. Aztán mindig kellett.
- Injekció, mi? Morfium?
- Lehet. Nem mondták mi, de akkor jó volt.
- És mi lett a cuccal? Ez utóbbival?
- Nem rég találkoztam néhány volt osztálytárssal, akivel a szakmunkásképzőben együtt jártam. Azt tudtam, hogy néha valami piszkos ügyben benne vannak, aztán megemlítettem nekik ezt a dolgot. Megegyeztünk, hogy egy csomaggal átadok nekik, de ők a találkozáskor elvitték mind a tizet. Megvertek, nem fizettek.
- Így el sem mentél a következő szállításra, igaz? Az a rendőr meg üzent neked, hogy megöl.
- Nem üzent. Én marha mondtam neki, hogy eladtam. Akkor mondta, hogy megöl, de nem volt nála pisztoly, el tudtam szaladni. Temesihez meg azért törtem be, mert azthittem, nála találok, és majd azzal villogok a rendőrnél, hogy visszaszereztem. Hátha megúszom. De nem találtam, üres volt a kocsi. Karesz sajnálni kezdte Zolit, de nem tudott rajta segíteni, nincs rá lehetősége. De ez jelentősebb ügy, mint gondolta.
"Szóma, ha mondom, segít a gondon!"
Mit is mondott a prof, A környező megyékből is vittek kábítószeres tünetekkel rendelkező holttesteket. Tehát itt, az egész ország negyedrészében. És lehet, máshol is. Egy egész diktatúrát tartottak fenn a nép kábulatban tartásával.
- Meg vagytok!
Hallatszott egy ismerős hang a szoba ajtajából.
Természetesen Kollár volt az.
- Most pedig szépen kinyírlak benneteket - fenyegetőzött a nála lévő mordállyal. - Nem lesz itt bájcsevegés, itt fogtok megrohadni!
Kollár a Magnum 347-tel a hozzá legközelebb álló srácot fejbelőtte. Karesz, aki szó szerint be volt sz@rva, kihasználta a pillanatot, és teljes kilencven kilójával előre lendült, még egy dörrenés. Karesz Kollárral együtt a földre esett, két kézzel szorította a törmelékkel borított padlóra a fegyvert tartó kezet. Harmadik dörrenés, vakolat hullott a falról. Negyedik. Karesz egyik kezével elengedte Kollár karját, felkapott egy féltéglát, és lesujtott. Kollár pofája szó szerint beszakadt, az orrcsont biztos, hogy a tarkóján koppant. A test még utolsót vonaglott, a pisztoly megint elsült, kész, vége. Karesz lehempergett a hulláról, hangosan zihált, ez alatt a pár másodperc alatt több erőt fejűtett ki, mint egész hónapban. Zoli szótlanul, szobor mereven állt ugyan ott, ahol Kollár rajtaütésekor. A vakolat pora lassan elült, Karesz nyögve feltápászkodott.
- Most mi lesz? - kérdezte Zoli.
- Nem tudom. - dörmögte Karesz. - mindjárt... mindjárt, egy kicsit pihenek...
Pár perc mulva Karesz a zsebeiben kotorászott. Előszedett vagy harmincezer pengőt, és Zoli felé nyújtotta.
- Menj ki külföldre. Itt a határ, tíz, tizenöt kilométer. Még éjszaka átérsz. Várj...
Átnézte Kollár zsebeit is, ott is talált még százötvenezret. Azt is odaadta Zolinak.
- Itt van ez is. Hátha útközben kell valamire. Kint sz@rt se ér, úgy költsed.
Zoli továbbra is szótlanul állt, majd keresgélni kezdte a ruháit.
- Velük mi lesz?
- Itt maradnak. Nem tudunk mit tenni.
- Szegény Gyuri! - sóhajtott fel Zoli.
Karesznak eszébe jutott a fia.
- Várj, Zoltán. - Karesz elővett egy cetlit, meg egy tollat.
- Itt a fiam elérhetősége. Ő is disszidált, megbeszéltük, ha alkalomhoz jutok, ezen a címen keressem. - Karesz felírt egy email címet. - Üzenj neki ezen, hogy jól vagyunk.
- De magával mi lesz, százados úr? - nézett vissza az ajtóból Zoli.
Karesz széttárta a karját.
- Nem tudom. Hazamegyek, és kialszom ezt a lázálmot.

Támogasd az oldalt!