A világ a védőburkon túl


Létrehozva: 2012. június 4. 19:18:26 | Megtekintve: 2664x | Kategória: Mindenféle | Utolsó módosítás: 2012. június 28. 01:29:56 [VtSoftware]

Szerző: Vidi RitaA világ a védőburkon túl - ma történt velünk...

Ma délelőtt a gyerekorvosnál olyan "élményben" volt részem, amit ellenségeimnek sem kívánok. Az egy dolog, hogy megbetegszik az ember legkisebbje a maga 4-5 hónapos korával, lázasan ébred és megy a hasa, de ezen lehet segíteni. Kiváló orvosunk van, egy percig sem aggódtam a saját gyerekem miatt, jó kezekben vagyunk. De ami a váróteremben történt, az minden jelenlévőt annyira megrázott, hogy mindannyian sírtunk, és én azóta sem tértem magamhoz.

A váróban jelen volt egy 35 körüli anyuka, egy 4 éves körül kislánnyal, és egy kamaszlány, meg persze mi Lucával.
Miközben vettem ki a gyereket a babahordozóból, bejött egy újabb anyuka, a 10-12 éves kislányával. Az anyukán - nevezzük Katalinnak - és a kislányon is látszott, hogy nem igazán jól szituáltak - értsd: szegények -, sőt, a kislányon az is látszott, hogy nem teljesen egészséges.
Attól függetlenül vidáman csúzdázott, és játszott a várótermi játékokkal, az anyuka pedig beszélgetett a velem egykorú anyukával.
- Időpontra jöttetek? - kérdezte Katalin.
- Nem, kivárjuk a sorunkat, így nyáron nincsenek sokan. - válaszolta a másik.
Én pont kibányásztam Lucut a székből, és végre feléjük fordulhattunk. Nem tudom, hogy mennyire vagy vele tisztában, de vidéken beszélgetnek egymással az emberek a várótermekben, akkor is, ha vadidegenek egymásnak. Sőt, alap a tegeződés, ahogy tapasztalom, mintha csak az interneten lennénk .

Ment a szokásos beszélgetés pár percig, Katalin mondta, hogy ők 10:10-re kaptak időpontot, a kamaszlány erre közölte, hogy ő meg 9-re kapott, de azóta is ott vár, szóval nem volt semmi extra történés, egyszerűen csak vártunk. Ha tudtuk volna, mibe csöppenünk, szerintem senki nem várt volna tovább...

Egyszer csak egy magas, szemüveges, nagyon vékony fiatalember dugta be a fejét a váróterem bejárati ajtaján.
- Katalin, ki tudnátok jönni egy percre a kislánnyal?

Ahogy a fiatalember elmozdult az ajtóból, azonnal megláttuk, hogy mögötte két rendőr állt. Katalin nem látta, mert a kislányának segített lejönni a műanyag alagút tetejéről, így aztán gyanútlanul és magabiztosan lépett az ajtó felé...

Amióta gyerekeim vannak, még inkább átérzem mások bajait, és amikor megláttam az egyenruhát, majdnem rosszul lettem. Attól tartottam, hogy ott fogják közölni a nővel, hogy valakijét baleset érte, vagy ilyesmi. Te mire gondolnál, ha egy hivatalos személy és két rendőr keresne???
De ami ezek után történt, az talán még rosszabb lett, mint amire első riadalmamban számítottam.

A zárt ajtón át is tisztán hallatszott a fiatalember hangja, ahogy meg-megcsukló, de hivatalos hangon közölte Katalinnal, hogy az xyz számú bírósági végzés alapján a kislányát most azonnal elveszik tőle, és egy távoli városba viszik, gyermekotthonba.

Az ajtón át behallatszó beszédbe rögtön fájdalmas sírás vegyült. A kislány, bár nem volt szellemileg teljesen ép, tudta ezekből a szavakból, hogy miért vannak ott ezek a felnőttek. Mi, kívülállók jéggé dermedve pislogtunk, csak Luca gőgicsélése törte meg a döbbent csendet.

A kislány mellé az anyuka is beállt sírni, és sírtunk mi is mindannyian a váróteremben. A rémálom nem ért véget. Katalin ezt hajtogatta sírva: dehát időpontunk van a doktornőhöz!
Nem vihetik el! Időpontunk van!

Visszajöttek a váróterembe az ajtón túlról.
Soha életemben nem éreztem még át ezt a fajta kétségbeesést, amit akkor és ott ez a nő, Katalin és a kislánya érezhettek. Összebújva sírtak, és több, mint 20 percet vártak az ajtó előtt, mert a doktornőnél két beteg is volt már benn (egy a köztes váróban, egy pedig a vizsgálóban). Egyre azon járt az agyam, hogyan segíthetnék nekik. Talán egy jó szóval? Talán egy biztató pillantással? Vagy épp teperjem le valamelyik rendőrt, míg ők elsurrannak? Groteszk jelenetek játszódtak le a szemem előtt, még szerencse, hogy Luca ráharapott az ujjamra, mert így magamhoz tértem. Rádöbbentem, hogy van az a helyzet, amikor semmit nem tehetek. Mert sem tudásom, sem hatásköröm nincs hozzá.

Bejöttek a rendőrök is, szomorú, kötelességtudó arccal. Az egyikük hölgy volt, próbálta ő is tartani magát, kevés sikerrel. A másik rendőr (férfi) egy idő után kiment, és egy kinn álló autó sofőrjével beszélt, mint később kiderült, ő hozta a rendelőig Katalint és a kislányát.

Mi jöttünk volna a sorban Lucával, de amikor szólítottak minket, akkor a rendőrnő bement, és megkérte a doktornőt, hogy vegye előrébb Katalinékat, mert el kell vinniük a kislányt.
A rendőrnő bekísérte őket, de a gyámügyis fiatalember kint maradt. A sarokban állva...
(Érdekes, ahogy önkéntelenül elhelyezik magukat az emberek...)

Hát én nem álltam meg szó nélkül. Úgy éreztem, ha nem kérdezek, akkor megfojtanak a szavak.

- Miért viszik el a kislányt? - kérdeztem feldúltan, mintha bizony közöm lett volna hozzá.
De úgy éreztem, hogy így, hogy a szemem láttára történnek a dolgok, közöm LETT hozzá.
- Mert sajnos nagyon sok a gond a családjával.
Erre a másik anyuka és a kamaszlány is elkezdtek bólogatni, mint kiderült, ismerik Katalint.
- De milyen gond? Mit csinált rosszul ez az anya?
- Nagyon sok gond, napokig tartana sorolni, de az biztos, hogy az anyukával is gond van sajnos.
- És nincs más megoldás? Muszáj elvinni a kislányt? - kérdeztem tovább.
- Igen, sajnos muszáj - és tényleg látszott rajta, hogy őt is megviseli ez a dolog -, a nagyobbik gyereküket már a nagyszülők nevelik évek óta, de a kislány már nincs biztonságban, és nem találtunk neki más helyet. Jobb lesz neki az otthonban.

Visszatelepedett ránk a csend.
Majd a fiatalember még hozzátette: - Már hónapok óta megvan a végzés, évek óta tudták, hogy ez lesz a vége, mégsem tettek semmit ellene.

Nyílt a rendelő ajtaja, Katalin és kislánya kijöttek. Katalin, mint egy mantrát, csak ezt hajtogatta: Nem visznek el, nem engedem! Nem visznek el, nem engedem! A rendőrnő hangosan ezt mondta: Katalin, most kimegyünk, és beülnek a rendőrautóba, hazavisszük önöket a kislány holmijáért. A kislány felzokogott, de már mentek kifelé. Az ablakon át láttuk, ahogy a másik rendőr elindul a bejárat felé, és tereli őket a rendőrautóhoz. De Katalin és a kislány beültek abba a kocsiba, amivel jöttek. A rendőr viszont rájukzárta a gyerekzárat, és így indultak el együtt.

A gyám ügyis úriember szerint szerencsére az ilyen eset nagyon ritka, de van már ilyen tapasztalata, nem véletlenül kért rögtön rendőri segítséget.

Amikor mindenki elment, és ottmaradtunk a váróban, akkor a két helybéli hölgy - az anyuka és a kamaszlány - elmondták, hogy bár tényleg nagyon "sok gond van" Katalin családjával, de ezt a kislányt olyan szeretettel és gondoskodással terelgette az anyja, hogy mindenki tisztelte őt ezért. Rendesen járatta iskolába, és a vak is láthatta, hogy valóban szereti a gyereket.

De úgy látszik, ez itt ma Magyarországon még mindig kevés egy anya számára.

Bennem az merült fel, hogy ha teszem azt elszegényednék, és a családom férfitagjaival is gondok lennének, akkor egyedül, mint nő, mit tehetnék, ráadásul egy szellemileg nem eljesen ép gyereket nevelve?
Neveltem egyedül gyereket, nem szegénységben, és még egészséges is volt, hát nem mondom, hogy tele volt az életem lehetőségekkel...
Persze én nem vagyok Katalin, és nem vagyok szegény sem, és három egészséges gyerekem van, mégis szinte a bőrömön éreztem azt a veszélyt, hogy egy anya úgy veszítheti el a gyerekét, hogy közben mindent megtesz érte. Csak hát azok a fránya körülmények...

Még nem dolgoztam fel a ma történteket.
De abban biztos vagyok, hogy te is, én is burokban élünk. Egy olyan burokban, ami megvéd a világ csúnyaságaitól. Attól, hogy lássuk, hogyan veszik el a gyerekeket az anyjuktól, hogy milyen munkát kell végezni a gyámügynél - vagy családvédelmi szolgálatnál -, milyen döntések születnek a bíróságokon, és milyen megrázó pillanataik vannak a rendőröknek is.

Én csak azt remélem, hogy ha valaha bajba kerülök, és mások döbbent pillantásai előtt kell majd sírnom, mert összeomlik az életem, akkor lesz valaki, aki megsajnál, és nem fordul el tőlem automatikusan azzal, hogy: "Nem az én dolgom..."

Mindenkinek a saját maga problémája a legnagyobb, és csak a bolondok veszik a nyakukba mások bajait, de legalább ne legyünk ridegek! Legalább mi nők legyünk képesek egymásra nézni úgy, ahogy arra csak nők képesek!

Szép hetet kívánok, és azt, hogy a burok, amiben élsz és ami megvéd, csak olyan dolgokat engedjen át a világ ronda részéből, amikből tanulni és épülni tud valaki!

Vidi Rita
Gondolkodásmód tanácsadó

Kulcsszavak: gyámügy, gyerekek, burok


Támogasd az oldalt!

Hozzászólások

VtSoftware2012. június 4. 20:18:56Válasz
A mondattal: "De abban biztos vagyok, hogy te is, én is burokban élünk. Egy olyan burokban, ami megvéd a világ csúnyaságaitól." teljesen egyet kell értenem.

Viszont a helyzet az, hogy ha tényleg olyan a helyzet és elviszik a gyereket a családjától, akkor - nagyon ritka, elismerem - de van, hogy a gyereket a gyámügyi rendszer teszi bele abba a bizonyos burokba. Tapasztalat!... nem részletezném...
picike2012. június 4. 20:51:50Válasz
Megrázott ez az egész, mert belegondoltam, hogy hasonló helyzetben mit tudnék tenni!
Felhasználónév:
e-Mail cím:
Üzeneted szövege: